Zene
Halkan, lágyan szólal meg a zene,
szívünk együtt dobban az ütemre,
nesztelenül lebegve ölelj át,
érezzük a tánc édes varázsát.
időtlenség
Végére jár már a tél,
Elolvadt az összes jég.
Vidáman süt még a nap,
De lassan jő az alkonyat.
A testem hangszer, élet a húrja.
Kottán hangjegyek - a lélek útja.
A szívem ütemre dobol, remeg.
A zene felsír, mert játszol velem.
Apró hangok játszanak a fülemben,
Lelkemet lassan közéjük emelem,
És hol mesés hangzatok kaput nyitnak,
Magasabb lét szavai hívogatnak.
Fedetlen színpadon köszönti a hajnal,
pengeszélnek éle megsebzi az arcát,
érzi még a tempót, táncot rop a faggyal,
ritmust jár a lába, elharapja ajkát
Felnőttem, és egyre rosszabb velem,
állandóan a szüleimmel veszekszem.
Az ellenőrzöm soha nem fényes,
jobb jegyekre nem vagyok képes.
Tajtrészegen vihog a múlt:
festett céda feslett testtel,
bár nem illett, mégis D-dúrt
kottázott ide a mester.
Mattrészegen vihog a múlt:
festett céda, feslett testtel,
bár nem illett, mégis D-dúrt
kottázott ide a mester.
Színes esőcseppek zuhognak egy szürke alakra,
zöld, piros és sárga is ez alkalomra.
Szivárványfelhőből viharos szél tombol,
olyanféle, amit az ember soha ki nem gondol.
Hűs borzongás fut testemen át.
Dallamfoszlány a néma zongorán,
Ágy alá rejtett, csöppnyi gyertyaláng
Kihűlt paplan forró éjszakán...
Egy magányos ember szomorú, kék szemmel
A házában egyedül
A zongoránál ott ül...
Szeretet kéne, szerelem kéne,
Ő akkor újra élne...
Érett a gesztenye,
Lepotyog az ágról,
Ringató zene száll
Szenderedő tájról.
Zeng, hull, hajadra,
tenyeredbe reppen
zenélve a csendben.
Áttetsző, színes fényből,
játszó könnyedségből
festve rezgő teste,
dúdoló dallamot súg füledbe.
Ébred antik, bájos álom,
Királyfik és királylányok
Készülődnek ékes bálba,
Topánjuk a csodát várja.
Kertem élénken zsongó koncertterem,
Ingyenjegyem minden reggel oda szól,
Bokron, ágon trillázó madár terem,
Csendemre rigó, bús gerle válaszol.