Viszonzatlan
Hogyan is tudnám Őt elengedni?!
Érzéseimet megtagadni, eltemetni...
Távoli ember
tiltott gyümölcs.
Ne kívánd másét!
Emberi erkölcs...
Már sötét köpenyt húzott a téli éjjel,
csillagok ezrét fény-mintaként viselte.
Odakint aranyszőrű őz új reménnyel
az éhes vadász figyelmét felkeltette.
Az éj a hajnalt hűs csókkal keltette,
s esti álmaimban te is így engem,
pár szentjánosbogár arcod festette
egyenest a Göncölszekérrel szemben.
Álmosolyt játszok
tölgyfa tövében,
színessé válok
szemed tükrében.
Titkos hiányod játszik
a reménytelen csendben,
egy csodálatos néma dalt
dalol a fülembe...
Képzelem,
itt vagy,
s ha nem,
jöttöd kémlelem.
Színarany léptekkel a puha
homokban - szöktél a tél elől
átfagyva markomban.
Szemeidben él, és az éjjel
elillan - olyan az a tekintet,
akár egy katlan.
Verseket többé nem akartam
dalolni neked,
elég legyen már ebből végleg,
kérlek.
Nyisd meg szívem, s tekints be
rajta,
Tekints be rajta, s nevess rajta,
Nevess rajta,
Hogy fele szép s márványos,
Nevess rajta,
Mert fele bús s ábrándos.
Neked
Tengeri horgonyhoz hasonló érzelem,
mi mélybe süllyeszt engem
minden reggelen,
minden reggelen...
A pillanat ébresztett,
s a gondolatok marasztaltak,
érzéseket keltettek,
s reménytelenül ragaszkodtak.
Szüntelen utazok a világ vadregényes peremén,
s alkalmanként már úgy érzem, végre hazatértem.
Itt, a romantikus öröklét búcsú-színű szegletén
minden éjjel saját reményparazsamat kérem.
Legédesebb vírusként érted szívemet,
s mint lázas beteg, gyógyírért botladoztam.
Most már napi szükséglet tengerkék szemed,
s a te-roham minden éjszaka rám dobban.