Világ
Sikolts, lélek, ne fojtson meg torkodon a szó,
nem vagy a földünkön más, csak egy átutazó.
Meghall a világ, hangod dörren a sötétben,
kuporodj le kicsit az éjszaka ölében.
Robogok a mélybe,
nem láthat meg senki sem.
Egyedül a világ ellen,
most már mindent értek.
Leszakadt az ég alja,
a városokat elborítja,
az embereket áztatja,
és nincs megmentő bárka!
Az Életet kelti Életre.
Az Életem kelti fel végre.
MAGam nevelem MAGamnak,
A Család ÉLŐ ÉL(Ő)-ELEM-et haraphat.
A pici szobámban érintenek a reggelek,
Egyedül vagyok, de nem is reszketek.
Köszönöm, hogy alhattam benned,
Meghálálom, csinálok neked rendet.
Itthon a szív
Édes hazám egy van, ez a szemernyi hely.
Virágkötő az én lányom,
köti a szép csokrokat,
kapja is a férfiaktól
érte a sok bókokat.
"Elkészült hát a mestermű,
tökéletes, mint egy óramű;
fogaskerekeinek folytonos forgása
hoz állandó változást a világba."
Arcomon szomorú könnyek erdeje,
Megszédültem, székre ülök, ideje...
Csak nézek magam elé, és nem értem,
Hogyan tűnt el minden, miket elértem...
A költő embernek csapongó a lelke,
pattogó rímek közt születik meg verse.
Lánglelke örökké lerázza láncait,
mindennap kergeti feltörő vágyait.
Hálát adok Néked, Istenem,
mert részed lehetek e testben.
Saját képedre teremtettél,
s belém lehelted a Lelked.
Gyermeki szemedben önmagamat látom,
Ifjú szívedben még a csillagok élnek.
Hova tűnik, mi egykor még lángolt,
Mi oltja ki lelkünkben a szépet?
A megcsalásnál nincs fájóbb érzés,
Olyan, mint egy fájdalmas kivégzés.
Értetlenül állsz a dolgok előtt,
Már semmi sem olyan, mint azelőtt.