Világ
Csak az angyali szemeire gondolok,
A ragyogásuk előtt én meghajolok.
Ő mindig úgy néz rám, ó, édes Istenem,
Hirtelen odadobnám érte mindenem.
Kerestem, kutattam
a boldogságot,
bejártam érte
a világot...
Ma megpihen bennem a vágy,
s elcsendesül a gondolat,
halkan dobog a szív,
nem zakatol úgy, mint egy gyorsvonat.
Írj, amíg lehet,
amíg időd kereke forog,
amíg lelked zenére,
szíved ütemre dobog.
Mint útszéli koldus, kinek senkije sincsen,
nyomorult sorsában - e világ bilincse,
pedig valamikor írt... tanított...
adakozó szívén most sötét folt,
koldus lett, nyomorult, szégyellnivaló,
papírból vetett ágya az aluljáró!
Mint féktelen száguldó vonat végtelen síneken,
Isten szava koppan a kemény szíveken.
Kihűl a leves, kihűl a szerelem,
kihűl a reménység tékozló szívemen.
Szeretnéd, óh, mondd, szeretnéd,
hogy az élet szebb legyen?
Hogy megtaláld lelked kincsét,
s mindig boldoggá tegyen?
Magyar nyelv vagyok, csókolom!
Magyar nyelv vagyok, csókolom!
Állítólag a fél világ a rokonom:
Sumér, akkád, asszír,
Japán, kínai és az ír.
Ma bús magányomban elővettem
egy nagyra becsült költő írásait,
ő azt mondta, hogy mindennek
"csak a visszáját látjuk itt", hogy a test
elhasználva olyan, akár egy viharvert köpönyeg,
s ez "a világ is csak egy Isten-szőtte szőnyeg".
Rabként élem víg, bús perceim,
a négy fal lett a legjobb barát,
ablakba bámul a nyugvó Nap fénye,
s kutyák jelzik, van itt még világ.
A káosz mérgezőn feldúlja elveivel e világot,
tiszta, szent forrást lassan
délibábbal sem látunk...
Álmodj egy szebb világot,
Felhők fölé egy olyan országot,
Hol virágba borul minden reggel,
S veszélytelen lesz majd az ember.
Legelészni indul a szelíd szarvas,
bölcs agancsa az égnek áll.
Szétnéz, hogy van-e ott farkas?
De egy sas, ami éppen felette száll.
Görbe tükörbe nézek, görbe világot látok,
görbén állnak a falak, görbén állnak a házak.
Görbe szoba falán görbe képek lógnak,
görbe képen csúnyának látszik a holnap.