Világ
El innen máshová,
ez itt a Halál!
Szólít és csak vár.
Nem is keres, de mégis megtalál.
A világnak végén
ülök a semmi szélén.
Előttem a nincsen,
mögöttem már minden.
Versbe gyűjtöm a világot,
szóképekbe, rímekbe,
elültetem a szívemet
az idegen szívekbe.
Szeretnéd, óh, mondd, szeretnéd,
hogy az élet szebb legyen?
Hogy megtaláld lelked kincsét,
s mindig boldoggá tegyen?
Szeretném jobbá tenni a világot,
ültetni még több fát, bokrot és virágot...
Valami szépet akartam most írni
és ez nem tréfadolog
Valami szépet akartam most írni,
mert a lélek megadta magát.
Térdre és imára készteti az Isten
az ember testét és büszke egóját.
Sikolts, lélek, ne fojtson meg torkodon a szó,
nem vagy a földünkön más, csak egy átutazó.
Meghall a világ, hangod dörren a sötétben,
kuporodj le kicsit az éjszaka ölében.
Nem lehetek az Idő parancsnoka
Az ablak előtt állok, és nézem az estét,
az elfolyó idő börtönében ragadtam,
mint paletta sarkában a fekete festék,
elmosódtam ebben a festékáradatban.
Ha többed nincs is, amit adnál,
legyen máshoz egy jó szavad!
Figyeld csak meg, a jó érzésed
honnan indul, miből fakad?
Kisétáltam tegnap a lelkek piacára,
mert kíváncsi voltam, a gondnak mi az ára?
Mennyiért adnak ott dühöt és bánatot,
amitől az ember sorsa oly hányatott.
Megálltam két holnap között,
a végére tettem pontot,
hol a múltam nagyon nyögött,
sebeimre varrtam foltot.
Nem szenvedés, félre ne értsd,
Sorsom volt kissé hányatott,
Nem fűztem hozzá nagy reményt,
Az élet így is átkarolt.
Nem veszed észre,
más a világod,
szükség van pénzre,
de nem találod.
Ma már a perceket külön rakosgatom,
Kutatlak, elveszett titok, s te megtalálsz,
Mi mást, az életet tovább tapasztalom,
Ne hidd, hogy elkerül, kaján a sors-hatás.
Csillagfény alatt
Ballag a vándor,
Ruhája szakadt,
Szívében álmok:
Elmúlt nyarakról
Kedéllyel mesél.