Világ
Hálát adok Néked, Istenem,
mert részed lehetek e testben.
Saját képedre teremtettél,
s belém lehelted a Lelked.
Gyermeki szemedben önmagamat látom,
Ifjú szívedben még a csillagok élnek.
Hova tűnik, mi egykor még lángolt,
Mi oltja ki lelkünkben a szépet?
A megcsalásnál nincs fájóbb érzés,
Olyan, mint egy fájdalmas kivégzés.
Értetlenül állsz a dolgok előtt,
Már semmi sem olyan, mint azelőtt.
Mint kósza szellem az időben barangolva,
suhanok világok közt valóságokon át.
Létezésem az öröklétre hangolva,
s nincs élő - se holt - aki engem lát.
Akárcsak a régi ősök,
Lehetnénk talán mi is hősök,
De a nép ezt nem így látta,
Nem indult el ettől a lába
Nem lehetek az Idő parancsnoka
Az ablak előtt állok, és nézem az estét,
az elfolyó idő börtönében ragadtam,
mint paletta sarkában a fekete festék,
elmosódtam ebben a festékáradatban.
Mély sóhajod halandók varázsigéje,
ami tíz másodpercnyi nyugalmat terem.
Láthatatlan kezek tompa arcmasszázsa:
almabor pezseg, és megcsap, mint jégverem.
Kandallójában tűz réges-rég nem égett,
lábán érzi, milyen messze ballagott,
nem hitte, hogy mind ily dermedten ér véget,
és kihunyni lát majd oly sok csillagot.
Mi lenne, ha az emberek a fényt látnák,
Körülöttük a sötétséget elhagynák,
Mi lenne, ha pénz helyett mosolyt lopnál,
Élj meg minden percet, barátom, s ne tékozoljál.
Nagy szíved van, ugye tudod,
a világon tán a legnagyobb!
Tele jóval, kedvességgel,
megértéssel, szeretettel.
Mi fényt hoz belőlem elő a pokol,
Minden fájdalom, szenvedés és harag?
Mit emberektől kapok, érzem,
Ám az életem a szeretetből fakad.
Hétfőtől vasárnapig, az estétől másnapig,
Reggeltől egész estig, gondolattól a tettig...
Kinevet a világ immár engemet,
Hisz rájött, megvenni lelkemet
Nem lehet.
Új a szél, és remeg minden levél.
Valaki a változásról mesél.
Fáklyával rohannak a hírvivők.
Szerintük már változnak az idők.