Vers
Felébredt a hajnalvirág.
Könnycseppjeit szétszórta.
Azt, akit megöntöznek vele,
Legyen szép és szíve tiszta.
Míg tegnap úgy harcoltam az alvásért.
Reggelre az éjszaka közepén várva
Újra nyithassam két barna kapumat,
Így kelhessek, ugyan kifáradva.
Talán
Magabiztosnak érzem magam,
Torkomat bátran hagyja el szavam.
Egy "gond" van csupán ezzel,
Nevem nem kompatibilis énemmel.
Szállnak az égen a madarak,
Senki nem tudja az útjukat...
Felnézek a magasba,
Lent a föld - az unalom otthona.
Ha madár lennék, elrepülnék
Jaj, de veszélyes eszköz ez a vers!
Olyan egyszerű, de mégis...
Egyszer volt, hol nem volt,
A nagyvilágban egy lányka,
Rettegett mindentől,
Ez volt az átka.
Mit ér a hang,
mely némaságba fullad,
mit ér a szó,
mely hazugságot hullat?
Csókot lehelt rám a Múzsám -
elkezdődött tintatúrám,
elindultam át az időn,
rímet koppant tollhegycipőm
Míg a patak büszkén csobogott,
a fagyba mártottam magam,
fehér tájnak csendje megszokott,
ösvénye mégis céltalan.
Bár itt lennél, és fognád a kezem,
Bár itt lennél, hogy elmondjam mennyire szeretlek...
Bár itt lennél, hogy gyönyörű barna szemed csodáljam,
És bár itt lennél, hogy lássam, ahogy a hajad pózol az első napsugárnak...
Néhány emlék, egy papírra vetett gondolat.
Szülheti fájdalom, szenvedés, magány.
Nem tudom, miért érdekel
Sok lángelme, mit énekel.
Bolond ember, akiben nincsen kétely,
Bolondabb az, ki nem ismer félelmet!
Én tudom, ez a hazugság!
Egyvalami jellemez: kíváncsiság.
minden szülő meghal egyszer
s beszél alatta
beszél alatta
Versmíves, lánglelkű poéták,
Lelkesedő, szánakozó vagy oktató,
Érzéseknek keretet kereső,
Mások műveit lelkesen szavaló,
Lélektől lélekig hatoló,
Az élettől mindent akaró...
Olvassuk, mert mind azt mondja:
Bízunk benne, ki ezt szólta.
Olvassuk és hisszük, mit mond,
De írója vajon ki volt?