Végtelen
Tereken a csend,
A lámpa fénysugara,
Néma alak a padon.
Lehet, már ott sincs!
A bizonytalanság tengerén hánykódva
Egy bizonyos partot keresek,
Miközben vitorlám a kétely tépi.
Vad, gyötrő hullámok közt
Magatehetetlen hánykolódom
Vad szirtek felé, hol a valóság rejlik.
Szembogárban zakatol a fények metrója,
Titkot őrző, cserfes, néma kígyója....
Nem lehetek az Idő parancsnoka
Az ablak előtt állok, és nézem az estét,
az elfolyó idő börtönében ragadtam,
mint paletta sarkában a fekete festék,
elmosódtam ebben a festékáradatban.
Vízcsepp kapaszkodik a szőlőlugason,
élet tör felszínre a sziklalyukakon.
És jég függ a szívemen is reggelente,
sír, zokog esteledve a naplemente.
Van, hogy szótlanul őrlődök
A pillanatok végtelensége alatt,
Miközben szóra nyitnám a számat,
De csak hangtalanul szenvedek.
Ködös álmok
a végtelen úton.
Nincs is másom,
csak amit most látok.
Mezítláb indulok - pőrén, ahogy jöttem,
hófehér csillagok zuhannak köröttem -
sajdul a végtelen, izzik talpam alatt...
elkerülnek messze a nyugtató szavak.
Hatalmas az éjjel, elvarázsol csendje,
szélesvásznán szeplős, lobbanó csillagok...
sejtjeimben érzem, szétfeszít a messze -
fényévek határán mindenné olvadok.
Kósza gondolat álmodni szépet,
ugranék térben és időben veled,
tüzet oltanánk, mely úgy éget,
nem néznénk, merre van kelet
Csókot éjjel a Hold lehel felém,
szempillámon érzem ajkait,
álomittas bódulat fényegén
suhannak kék angyalszárnyaim.
Varga Istvánné Kelemen Erzsébet
Nem is veszem észre,
nem a minden napom része,
csak a szeme árulkodik,
ez az ember a lelkemben lakik.
Próbálj meg elképzelni egy pontot,
ugye, hogy lesz vele gondod?
Mert akármilyen kicsi az átlója,
mindig lehet csökkenteni rajta.