Végtelen
Széles kövesút vezet a temetőkertbe,
két oldalt sárguló fák jelzik: itt az ősz,
az elmúlás fájdalmasan elszenderül,
s a bánat sokakban elidőz.
Álmomban arra ébredtem,
A világ eltűnt teljesen.
Csendesen zuhantam
A semmiben,
Csak annyit éreztem,
Hogy létezem.
Írj, amíg lehet,
amíg időd kereke forog,
amíg lelked zenére,
szíved ütemre dobog.
Rám telepedett a csend, a szél sem rebben.
Szinte hallom, ahogy a tücskök ciripelnek!
Csend ül a szívemen, mosolyom végtelen,
benne a vágyam, és benne a szerelem.
Örökkön keresem, mi egykor elveszett,
emésztnek lángok, és emészt a szeretet.
Sziklákon álltam, hogy felhőid elérjem,
az üveghegyen túl a semmi várt,
ujjaim nyújtottam, remegett a térdem...
Mit tennél, ha egy elfolyó lélek világodba lépne?
Ha az időt még inkább cseppfolyóssá tenné,
Ám ez nem olyan gyorsulás,
Amely a kellemesség miatt válik sebességtelibbé.
Egy lépés az égbolt,
a tenger onnan kék folt,
mint fehér lepedő,
lebeg a sok felhő,
amit a szél elém tol.
Csalogat a végtelen
Még
Élnem
Kellene...
A kék madár
Lesz-e vendégem?
Tedd úgy, hogy más ne lássa!
Tedd ezt meg mindenki másnak!
Arcod, ha beszél, már cselekedtél!
A legszebb árnyék az igazi ajándék!
Mama, szia, nem megyek be a lakásba, ne legyek közelben veled.
Én mindennap jöhetek, és kint leszek, Te meg bent óvod egészséged...
Védd magad!
(Senrjú)
Káoszt ne segítsd,
Rémhírt, épp` Te ne terjessz!
Sűrű kézmosás!
Gyere velem! Gyere újra
olyan titkos randevúra,
tudod, úgy, mint ezer éve:
hűs habokban, lázban égve...
Úgy adnám a végtelent -
az egész világnak,
a nyugalmat, mi bennem
tengerként árad.