Vége
Legüresebb napjaim lapjaiból...
Nehéz
Elfelejteni.
De mért?
Lelkem tengere teli.
Az álmot elengedtem,
a múltat hátrahagytam,
sorsom elfeledtem,
jövőm elmulattam,
lehet, hogy többé
nem lát soha senki...
Verseket többé nem akartam
dalolni neked,
elég legyen már ebből végleg,
kérlek.
A pillanat ébresztett,
s a gondolatok marasztaltak,
érzéseket keltettek,
s reménytelenül ragaszkodtak.
Halott a költészet,
Nincs, ki elsirassa!
Érte zokog Várad, Buda, Kassa.
Rívunk mi itt Pécsett,
Szedünk sírra szóvirágot.
Százszor kezdett egysorod végleg elvirágzott.
Mi újság, s
hogy vagy?
A válasz érdekel,
mert a barátom vagy,
s örülök, hogy a barátom vagy.
Kidobtad a papírt, mit neked hajtogattam,
pedig szép idézettel neked tartogattam.
Mikor a szemedbe néztem, önmagam láttam,
én könnyen szerettem, te csak törd magad bátran.
Szörnyű álomkép,
ijesztő végzet dalol a fülemben,
a félelem játszadozik, végem.
Álmomban beteg voltam,
nem volt kiút, vége,
a diagnózist orvos adta a kézbe,
könnyeimtől nem látva, sokkosan
próbáltam felfogni, hogy ennyi - és vége van.
Vége!
Bizonytalanság, érzelmi káosz...
Megannyi könny és fájdalom,
Harc és csókok...
Azt mondod, ez nem így van.
Te másként gondolod.
Egy világ dőlt össze bennem,
Amikor megismertem az igazi éned.
Molnárné Juhász-Bóka Zsuzsanna
Vége, mindennek vége,
én most már többé nem látlak téged.
Mindegy, már úgyis mindegy,
úgysem volt semmi, csak egy álom talán.
Magamat már sehogy sem szeretem,
a múltamat ezennel most eltemetem.
Jó mélyre, még csak felszínre se jöjjön,
a múltbéli sérelem szíven ne döfjön.
Tél végén felveszik ijesztő álarcukat,
elkezdik a már sokadik járásukat.
Megfogom a tollat és le nem teszem,
Míg el nem fogy végtelen ihletem,
Bennem ragadt már sokadik éve,
Sohase legyen ennek akkor se vége.