Vallomás
Monológ!
Létezésem kínját most elétek vetem.
Akartátok tudni, ki s milyen vagyok.
Végzetemnek célját sosem keresem,
Magamról már régen túl sokat tudok.
És volt, hogy csak az árnyék lépett,
És véres hamvaiba fúlt a Nap.
Én mégis nagyon szeretlek, Élet,
Mert ajándékba kaptalak.
Jeges télben, édes, felmelegítetted szívem,
kézen fogva mentünk a folyó melletti sínen.
Láttuk, ahogy a Hold fénye megcsillan a vízen.
Már bánom. Hazugság volt minden, utáltál engem?
Hogy mi a boldogság,
már nem kérdezem.
Régóta elég nekem
a remény, az emlékezet,
és minden újjászülető tavasz.
Én tudtalak téged úgy szeretni,
hogy leomoljanak a kőfalak,
mindenséget imáimba venni,
hogy egyedül csak téged lássalak.
Bennem síró ősi dallam,
dúdolom a széllel halkan
Egy vallomás, pár pillanat,
érzésfüzér a lét alatt,
hogy bennem élsz és létezel,
ha nem szólsz, úgyis kérdezel!
Volt egy CSODÁS világ.
Bármennyire furcsa,
nem voltak falai,
nem volt zárja, kulcsa,
nem volt kerítése,
tiltása, szabálya,
boldogságra tárult,
fényből volt határa.
Húsz éve már a percnek, amelyről
azóta minden perc szól,
s amely köré mindegyik őszünk
újabb évgyűrűt rajzol.
Rád gondolok most, őszi fordulónkon,
az avaron szelíd fények pihennek,
a létezésben fényévek suhannak,
s te megmaradtál áldott, szép jelennek.
"Költő vagyok - mit érdekelne
engem a költészet maga?"
Lelkem akkor is énekelne,
ha dalról sosem hallana.
Nap nászágyán vággyá váltam,
Csillag csókolt, Holddal háltam,
Égbolt, szép szeretőm,
borulj fölém teremtőn!
Kezdetben vala az Ige... A Vágy.
Megfogant benned, aztán gondolat lett.
Kigyúlt képzeleted mágiája
engem végül valósággá teremtett.
Megalkottál kívánt örömödnek,
magadévá formáltál tenyeredben...
Mindenem téged áhít
és téged áldalak,
és köszönlek az égnek,
hogy megtaláltalak;
és köszönlek a földnek,
mert őrzi lábnyomod,
és téged hirdet minden
zengő madártorok...