Vallomás
Én nem kértem tőled e szerelmet,
De te jöttél és szívedet hoztad felém.
Drága szüleim, köszönöm, hogy vagytok nekem,
Hogy vigyázzátok, óvjátok néhol megviselt életem.
Sétálni most a fényben összekulcsolt kézzel...
Sokáig szívem be volt zárva,
Remélve és jobb időket várva.
Odabent egyedül, fázva,
Mindig boldogságra vágyva.
Hatalmas és mélységes vagy,
Benne a szerelmem nagy.
Hol kéklő, máskor fénylő,
Varázslatos lélekmentő.
"Itt ülök csillámló sziklafalon..."
Bűneimért kirótt ár,
hogy számomra már
minden egyes pillanat
érted megtett mozzanat?
Kezem érzi kezed szorítását,
Elengedni nem akaró bánatát.
Szám érzi puha ajkaid,
Csókod bizsergető perceit.
Szeretlek, ahogy a Hold a csillagokat,
Szerető fényem körülöleli angyalodat.
Szeretlek, mint tenger a partot,
Úgy ölellek szorosan magamhoz.
Nehezen bírja ezt tovább.
Gombóc suhan le torkán.
Hisz marcangolja egy érzés.
Ismeretlen vizekre térés.
Szelek söprik az utcát tisztára,
megáll egy szív
a lehetetlenség kapujában.
Egy érző, féltő szív,
mely hűn szeretve dobogott,
elhagyatva, magányosan
az utcán kóborolt.
Olyan puhán ropognak a hulló, őszi árnyak,
Begyűjtenék minden sustorgást, de nem lehet,
Ahogy járom e világot, a fények körbezárnak,
És elrabolja minden rigódal fáradt lelkemet.
Virágom volt egy, legszebb mind közül,
Jól tudtam hát, hogy nincsen néki párja.
Ha hervadván láttam, gond vett körül,
S imádkoztam, hogy jöjjön égi pára.
Sejtelmed fátyol: tőlem eltakar,
Zeneként ébreszt bennem dallamot.
Egy tükörből egy vak látni akar,
Rád néz, ki néki világot adott.
Szeretsz-e, mondd?
Tudsz-e lépni akkor is felém,
hogyha látod, a szakadék peremén állok?
Folytatod-e az utat, amikor lángba
borul körülöttem a világ?
Mi is vagy te valójában nekem?...