Vallomás
Fekete gőzös jár végtelen,
Állomást keres szüntelen,
Hol egy élet vétetik,
Mindig időben érkezik.
Zárt ajtók mögött elbújva
Vagy kint, a Napnak parancsolva,
Táncolva az esőben
Vagy elveszve a holdfényben,
Ha te az enyém, s én a tiéd lennék...
Gyűjtögetés helyett önzetlen a tett,
mindent félre, kockára tesz, akkor
tökéletességed hová vezet?
Búcsú a boldogságtól
Emlékszem, ott állt
szeretetlen anyám, s
én megkérdeztem tőle,
szabad-e a lakás, van-e
menekülnöm hová.
Lelkemben dac és csend honol,
érzelmek lánca elsodor;
gyakran eltűnsz, mint esti fény,
mire a hajnal földet ér.
Felnézek az égre.
Mit látok?
Téged.
Ugyan mi mást láthat
Egy magamfajta ember, ki reggelente melletted fekve téged csodálhat.
"Gróf úr, ne várjon, vágya csak múló etűd."
Könnyed angyalléptek az íróasztalon.
az esti teázást
is megszokom lassan
a kívüled állás
visszacsatolatlan
lúgozott állapot
kockázat nélkül
apadok áradok
holdad kifelé hűl...
Álmodtam egy világot, mely talán sosem létezett,
nem szóltam, hallgattam, bárki bármit kérdezett.
Mikor rózsák nyíltak, lángra gyúlt fagyos szívem,
valós arcot öltött, mit gyermekként félve hittem.
Egy magányos estén
angyalként jöttél,
lelked, mint legszebb festmény,
szívembe, szemembe költöztél.
Magányos volt az életem,
Egy fénysugarat kerestem.
Nem várt égi áldással
Jött egy szerelem csodával.
én mindig kilógtam a sorból
mint az alfák közt egy skoda
eldobott mindegyik
pedig azt mondták egy csoda
csoda ez a barátság
és hazudtak hogy őszinte
hogy feljutunk a tetejére
de valójában csak a földszintre...
a gondolkodás szó nélkül köszönt
elsőre nem mutatsz közönyt
eltitkolsz néha dolgokat
nem leszek aki csak bólogat
Néha úgy érzem, vasból vagy, néha meg úgy, hogy üvegből, melyen bár nem látok át, félek, hogy eltör.
Néha úgy érzem hideg vagy, és nem kell neked senki, még én sem, pedig nekem te vagy minden.