Vallomás
Hagyott el már barátom,
Hagytam is már el,
Lyukas folt a kabáton,
Kérek még egy üveggel.
Algoritmus a szívem, egy integrált áramkör,
amit sosem érthetsz meg, ha nem érzékelsz belém.
Lelkemen dezoxiribonukleinsavat old és tör
a kovalens kötés ízű képekbe szőtt remény.
Úgy éreztem, Te vagy ma a Nap,
Csókod forró volt és égetett,
Selymes fényedbe burkolóztam,
És Te hívtál magadhoz kedvesen.
Lehunyom a szemem és vágylak,
Messze vagy, csak álmodom ajkad,
Titokzatos, rejtelmes nyár van,
Rólad mesél az esti csillag.
Hegyes tűvel varrnék szerelmet,
elmerengve a sűrű dallamán.
Fonál remeg a nagy tű végén...
Közeledik halkan lépted,
titokban már lelkem ölel,
átkarolnak az emlékek,
tudtam, hogy nemcsak vendégnek
jöttél a szívemhez közel.
Ó, kedvesem, te rubinvörös virág,
csak tündökölj, bús kertek legszebb rózsája!
Nem érnek utol sem fehérek, sem lilák,
míg így ragyogsz. Apró nevetésed bája...
Minden éjjel rémálmok gyötörnek.
Azt álmodom, hogy nem vagy,
Szememből patakzanak a könnyek.
Én édes, szerelmes párom,
Nagyon, nagyon várom,
Hogy újra karjaidban legyek,
S forró csókot tőled vegyek.
Megjöttél
A szél a te illatod lengi,
A madarak a te szavaid csicsergik,
A csillagok irigykedve mosolyod nézik,
A szivárvány a te szépséged fecsegi.
Haza akarlak vinni,
Szépen elcsomagolni,
Szeretnélek hívni,
De sorsunk meg kell még írni.
Hatalmas mennydörgés
töri meg a csendet,
Uram, félelmemben
én Téged követlek.
Kecsesen táncol a fűzfa a szélben,
Szerelmünk dallama dobban a szívben.
Nem tudom, hogy milyen bűbájt használsz,
De ezzel néha lelkileg kasztrálsz.
Magam előtt csak lila s bíbor eget látok,
Fiatal mezőt, mit megfogott e "ronda átok".
Magamnak
Egy személybe voltam mindig szerelmes, a szerelembe,
S nem a kiszemelt emberbe.
Őszintén be kell valljam,
Ha szerelmet hittem, szavakkal csaltam.