Vágyom rád
avagy asztaltól az ágyig...
Kedveském, csillagom, Laura!
Vágyam úgy kerget... egész nap ma!
Kerüljünk közelebb...
Talán... legközelebb?
Vágyom közelségedet még ma!
Tél van. Sötét van. Egyedül vagyok.
Az ablakomon megfagy a büdös, szürke magány,
S az arcomon is megfagynak a könnycseppek talán,
Mert hiányod már régóta kegyetlenül kínoz,
Napsütéses égboltra esőfelhőt masszíroz.
Szerettem, hogy vele kezdtem,
Hogy ölébe feledkeztem,
Örültem, hogy örülhettem,
Hogy a testét körülvettem.
Ez már így fog talán végig menni,
Pótolni, drága Beám, nem tud senki,
Könnyeim áztatják fel megtört arcomat,
De még mindig nem adtam fel a harcomat,
Hogy egyszer még visszakaplak, minden olyan lesz, mint régen,
Velem leszel, és mindezt úgy, hogy nem kell kérnem,
Ha hibáztam, kérlek, bocsásd meg bűnömet...
Szerelem, szerelem,
7 betű, mégis egy értelem.
Nekem te vagy a mindenem, kedvesem,
Bárcsak éreznélek, bárcsak érintenélek.
Horror belegondolni, hogy napok óta
Nem beszélünk, a szívemnek ütött az óra,
Bánatában már szívesen megszakadna,
Szegényen dobog, pedig még maradna.
Nézte Őt... oly távolinak érezte,
de a közelében is jó volt lenni.
Megtelt melegséggel a tekintete.
Régóta vágyott rá, akarta hinni...
Elvesztettem a szempárom,
Olyant, ki huncutul és kérőn,
Csodálva és néha könnyesen meredt volna rám.
Kit soha meg nem láttam, de vágytam rá.
Kell egy hang, ami hozzám szól.
Mindent értek egy sóhajból.
Kell egy szív, ami megdobban,
Más nem kell, szeress még jobban!
Ilyenkor a legnehezebb,
fagy elverte termésemet,
semmi sem erjedhetett,
hogy talán majd az melenget,
ha más nem.
Hogy mit meg nem tennék egy ölelésért
Hogy mit meg nem tennék egy ölelésért,
Hogy mennyit szenvednék egy érintésért,
Adnék aranyat, vágyat és emléket,
Mindenféle tárgyi s szellemi értéket.
Sötétbe hajló, rideg nappalok
kísérnek éjszakába nélküled,
s izzani is csak az a hajnal fog,
mely melletted szít testemben tüzet.
Töredékek I.
ha már ezek
csoda kék szemek
hazudnak serényen