Tűz
Fáj, hogy újabban a hideg süt tekintetedből,
s nem az egykori tűz éget, mint hajdanán.
Fellobban egy égi szikra tetején az állomásnak,
Lángnyelven szól minden titka az éjjeli látomásnak.
Erős fények, forró parázs ébreszt fel egy újabb álmot,
Mely leláncol, földhöz kötöz, kizárva a valóságot.
...én meg az eső, szirmaidnak éden.
Te vagy a csend a szózivatarban,
én meg a vigasz akkor, hogyha baj van.
Forr a szív a rideg éjben,
Az igaz a szélben meg nem rezzen!
Áll, csak áll tettre készen!
Sokat töprengtem, hogy miért,
de már nem számít, csak kiért.
Nem akarok közhelyeket,
csak megtalálni helyemet.
Lángot lövell a háztető,
ez nagy katasztrófa!
Sürgősséggel szükség van a
bátor tűzoltókra.
Tarlót égettem, s falevelet
Szélviharos, tavaszi napon.
Érzelmekkel fűtött fekhelyet
Lángnyelvekkel festett szép lapon.
Felhőtlen gyermekkor
Nagyi ölében...
- idejétmúlt,
szép emlék.
Mikor aznap megláttalak,
átértékeltem mindazt,
mit addig tökéletesnek tartottam.
Elnémult a határ, amint a városba ért,
Csak egy kósza szellő fújdogált hidegen.
Egyszerre csukódott be minden ódon kapu,
Tudták, hogy ő egy veszélyes idegen.
Ülj ide mellém, kedvesem,
nézzük mi ketten a vizet,
folyik előttünk csendesen,
eveződ szorítsd rendesen.
Az elsöprő szerelemnek
tüze emészt engemet,
nyoma sincs a fegyelemnek,
mely zabolázná lelkemet.