Túlvilág
Két sötét alagút -
mindkettő végén
széles terekből szűrődik a fény.
Vegyszerszagú függöny lebben.
Fixírbe áztatott értelem
sem tűnik elő a képeken,
lét lényege lényegtelen,
keresni, kutatni értelmetlen
Varga Istvánné Kelemen Erzsébet
Magamba zárva hordozlak téged,
s mikor hiányzik arcképed, léted,
szívemből előveszem az élőképet.
Örömteli hálát adok az égnek,
Hogy nem tudom, mennyi az élet.
Nem tudom, búcsúzni mikor illik,
Amikor az élet vonatja kisiklik?
Hol van már?
Nem tudni...
Fent vagy lent?
Középen vagy oldalt?
Drága jó szüleim, rokonok, barátok,
az év minden napján gondolok reátok.
Oly jó lenne tudni, vajon merre jártok,
lelketek elérte már a mennyországot?
Ha én már nem leszek,
ne sírjatok emberek!
Ne sírjatok, csak éljetek!
Éljetek és szeressetek!
Ne könnyezzetek!
A Léleksugár földre szállt, hogy az Úr által
megnyilatkozzon, porhüvellyé lett az Íge.
Az alku megköttetett a Gonosszal, íme:
lepaktált egy bukott angyallal, egy csalárddal.
Fönn ibolyántúli sugár, alant fortyogó sötét,
Tolakodik a csőcselék, várja eljövetelét
a végleges szabadulásnak, amely késik egyre,
nem derül ki ránézésre, hogy ki méltó a kegyre
Lelkem cseppenként folyik ki,
a szellemem egyre szomjasabb.
Túlvilági démonok nyáladzanak...
Belülről mardos a fájdalom mérge,
kívülről hullik a lelkem kérge.
Rothadó fa vagyok, de még állok,
fúrogatnak a férgek, ordibálok.
Igazság lehetne...
Az ember kapzsi életet lehel mellkasából a fákra,
Elhervad tőle az igazság gyümölcseinek virága.
Van úgy, hogy temetőnek tetszik a jövő,
Onnan lakó, feltámadáskor... ha kijő?!
Pap is ezt mondja a celebráláskor,
Bár ő hisz, hogy így lesz feltámadáskor.
A mennyország a szeretet,
én vagyok a pokol.
Meghaltam már régen,
de szívem még zakatol.