Titok
Ereimben hűvös a vágy,
árnyak lesnek a szív körül,
hangodat álmom szövi át,
az emlék lopva menekül.
Anyám szemében élt az élet,
pedig testét halta a halál,
gyűrött volt kezén a szeretet -
tótükör fodrain rám talál.
Ahogy nézem, magam látom.
Hozzám bújik, ölel, átfon,
könnyen veszi be a várat,
ahogy szeret, ahogy árad,
ki belőle s belém bújik,
át a bőrön, le a húsig...
Ha a virág kinyíl, tudatában van ennek?
Tudja, hogy kinyílt és értelme a szépségnek?
Változás. Ennyit érez. Ennyit tud.
Tovább? Túl sötét az út
A borsóföldre állították,
azt védi, őrzi. Karja tárva.
A bizonytalanság tengerén hánykódva
Egy bizonyos partot keresek,
Miközben vitorlám a kétely tépi.
Vad, gyötrő hullámok közt
Magatehetetlen hánykolódom
Vad szirtek felé, hol a valóság rejlik.
Vádolnak az éjszakák,
melyeken karja nyúlik
a nyálkás, belzebubi
múltnak, de bennem
megküzdünk ketten,
ha néha még szarvára
is tűz pokolbéli bikád.
Mint kósza szellem az időben barangolva,
suhanok világok közt valóságokon át.
Létezésem az öröklétre hangolva,
s nincs élő - se holt - aki engem lát.
Halálra rémültem, mert rám talált a hangulat,
Hogy keressem az igazi arcomat.
Mert mindenem belejajdul, ha hallgatom a hangomat,
Nem akarom hallani a gondomat.
Megint estem egy nagyot,
Ismét beléd habarodok.
Tudtad, hogy ha bármit is csinálsz, vagy én bármit csinálok,
Mar, de édes a hiányod?
Tudom, eléggé furcsa indok,
De imádom, ha Rád várok.
A rácsok, mik fogva tartanak,
De szájon csókolhatod önmagad.
Szembogárban zakatol a fények metrója,
Titkot őrző, cserfes, néma kígyója....
Nem fakó,
Eleven emlék,
Szívemben fészket rakott.
Érte mindent megtennék...
Miért csak emlék?