Titok
I.
Négyzet vagy. Stabil mértani vázban rejlő
rendszer, forma, szabály, egyensúly és erő.
De mint világ fordul alant - szem nem látja -
élet löttyen benned - szögletesség átka.
Emlékcsöndbe kiált, s kérdőre von ma már,
csapódik faltól falig, míg nyugtot talál.
Magamra maradva találok Rád most,
kint sündisznó kedvű a tél, jégtüskét dob,
s bennem annyi a megválaszolatlan
Anya, a hanggá nem vált számolatlan!
Régóta járjuk már az utunk,
Valamit szüntelen keresünk.
Ma a paradicsomba jutunk,
Lassan eggyé válik lelkünk.
Sóhajodon ülök, rajta utazom,
ólom a levegő, átlátszó nyugalom,
ha puha ajkadtól bűnös a tudatom,
akkor az zsarátnok, nékem jutalom...
Csendes ez a ház,
lakója nincs már senki.
Furcsa a magány,
közelben nincsen semmi.
Nem tudom, egyszerűen nem tudom elmondani a titkot,
ami fojtogat minden keserves, szörnyű, ijesztő napon,
el kell felednem az összes kapott gyalázó szót, szitkot,
hogy egy kicsiny vigyor az arcomra ragyogjon.
Azt mondta, csak úgy marad
a szeretet(t) egész,
ha önmagad...
ha önmagaddal
ütközésre lépsz.
Adni mindig adhatsz
Az ajándékod ne a bűntudat legyen
Hazugságba csomagolva.
Én csak azt kérem, hogy ülj le mellém...
Ha egyszer hagynád, hogy sértett szíved
Kőbarlangján megcsikorduljon a zár,
Én belépnék, s fáklyát gyújtanék ott belül,
Lángjával bevilágítanék a rejtekekbe,
S felolvasztanám mindazt, ami megkövesült.
Mint száguldó szélvész, útra kél a lelkem,
zöldellő mezőre megpihenni tér,
mézédes virágok nektár gyümölcséből,
mint megfáradt vándor, csendben inni kér.
Anyám szemében élt az élet,
pedig testét halta a halál,
gyűrött volt kezén a szeretet -
tótükör fodrain rám talál.
Fehérbe öltöztek a fák,
az ágakon millió kristály,
meghajolnak a dér alatt,
hódolva az évszaknak.
Nem vagyunk tökéletesek, mint Ő, s ezért
leljük meg, veszítjük el ismét,
majd újból reá vágyunk, s tán meg is
találjuk - ismét más alakban.