Teremtés
Örök, áldott Nőknek
Szerelmes költészet.
Kiknek éke hordja
Magját a reménynek.
Az igazság néha fáj!
Két majom egy szép napos délután
egymást bolházgatták odafenn a fán...
- Állj!... Állj!...
Mondjuk ez így túl profán...
kezdjük inkább elölről és újra tán:
Tehát!
Varga Istvánné Kelemen Erzsébet
A fölnőttekben még él az a régvolt karácsony,
mikor aranydió, alma, mogyoró függött a fákon.
Szaloncukor, az a finom és ízes, elvétve akadt,
karácsony küszöbére biz csak a papírja maradt.
II.
Az Idő olyan, mint parányi gyermekkéz -
kihajtós könyvre bukkan játszva, s csodálja
a varázst: absztrakt papírcsíkok csodája
képét, s értelmét nyeri, majd szemébe néz.
Varga Istvánné Kelemen Erzsébet
A fehér csipkés hótakaróban,
a kézzel faragott hintalóban,
vaj` kinek a keze él valóban.
Varga Istvánné Kelemen Erzsébet
Bársony talpak, puha kezek,
piciny szájak, tiszta szemek
manóágyakban ki-be kelnek,
kócos hajuk égnek mered.
Az univerzum csillagkendőjében
pihent. Fekete lyukak, fehér törpék,
poros naprendszerek már kitöltötték,
de új világot szült az időgépen.
1. rész: Száműzés a Paradicsomból
Az Úr mondotta magának,
Jöjjön létre Paradicsom,
Hogy az ember már végsőkig
Valóságot ott álmodjon.
Velem van a világ,
átkarol és vigyáz
minden pillanatban
énrám is, és terád.
Bár mondhatnám - de nem lehet -
Hogy nehéz álmomból ébredek.
Nem ébredek, mert az éjjel
Nem adott nyugalmat nekem.
Tegnap láttam egy földre szállt angyalt,
Mikor a nap már régen elhagyta a hajnalt.
Sárga tűzgolyó felmelegített már mindent,
Mikor megláttam őt teljes egészében.
Ha majd eljön újra a tavasz,
Nem kínlódva a tél derével,
S őszt váltja,
Hogy játsszon
Isten teremtett
Rendjével,
Ott állunk egymással szemben
Leplezetlenül...