Tenger
Hullanak rám a hűs esőcseppek,
Arcomon könnyel elkeverednek,
Hideg szél fúj, de már nem is érzem,
Így van ez, ha oly nehéz a szívem,
Kavarog benne a múlt és jelen,
Jövőmet szabadon elképzelem,
Lelkemben több érzelem háborog,
Néha összecsapnak a hullámok...
A végtelen ködből egy hajó formálódik,
A viharos tengeren csak felénk sodródik.
A magyarok büszkesége egy acélcápa,
Rémülten tekint rá, ki a tengeren látja.
A csobogó patak tengerről álmodik,
édesen, fecsegőn és kedvesen halad.
Milyen távol van a Föld és az Ég,
beláthatatlan már a messzeség.
Mind többet akar és csontig rágja,
mindent magamnak, csak ez a vágya.
I.
Hangzavar volt, káosz, ricsaj,
förtelmesen harsány zsivaj,
énekelt egy vészjós szirén
poshadt tenger bűzös vizén
A világi nyüzsgést kizárom.
Képzelet és álom
peremén a buzuki
gyorsuló futamai
elsodornak a türkizzöld tengerig,
hol a sziklagátat dagályok verik...
Nincsen most már egy darabban,
meghasadt az égi paplan.
A felhőből szálltak alá,
repültek, mint szabad madár.
Tegnap bent feküdtem a kádban,
eső kopogott az ablakon,
és én tudtam, hogy már nyár van,
és a víz az áramlatom.
Üvegpohár peremén megtörik a fény,
hideg külsejére szorítom a kezem.
Elterülök gondolataim hűs ölén,
agyalok, vajon hol járhat a végzetem?
A parázsló felhők mögül kibújó nap
ezernyi csodával hívogat, csalogat,
megtölti szívemet szeretem érzéssel,
szabad szárnyalással fent a nagy kékségben.
Magyarság könnye a hajnali, friss harmat,
verejtékcseppekből pompás termés sarjad,
aranyló kalászok suhannak, táncolnak...
Magányos szirten egy hableány
egyedül énekli bús dalát,
hullámok ölelik,
és hulló könnyeit
magába rejti az óceán.
villanás a nyárból
leült közénk a némaság
néztük a tengert órákon át
hallgattunk hosszan
amíg a víz fölött
fátyol-fénnyel ránk köszönt
az ébredő nap
Egy lépés az égbolt,
a tenger onnan kék folt,
mint fehér lepedő,
lebeg a sok felhő,
amit a szél elém tol.