Tenger
haikulánc
bambuszlevelek
mandula ívű szemek
szusivacsora
Családi nyaralás csodálatos dolog,
Horvátország felé két autónk robog.
Közeleg a határ, kell-e sokat várni?
Nincs előttünk senki, nem is kell kiszállni.
A jóleső, vidám percek szélsebesen
távolodva peregnek.
A múló idő derült pillanatában
máris ott az elválás.
Tengerparti pálmafák
derekukat ringatják,
esti szellő simogat,
virágok illatoznak.
Tenger habja csókolja
Elfelejtett homokszemek partját.
Néha felrémlik a szél hangja,
Gyengéden siklik az élet sivatagján.
Némán ülök a tengerparton,
Tekintetem a hullámokon.
Ó, mily ereje van a víznek,
Fodrozódnak habjai fehéren.
Egy kebelbarátság margójára
Sodródtam az árral az élet nagy tengerén.
Csak lebegtem, és nem tudtam, ki is vagyok én.
Hatalmas örvények lerántani készültek.
Gyönyörű, vad madarak fölöttem repültek.
A lenyugvó Nap miatt volt...
Az égről épp lebandukolt,
S hogy palettáját lengette,
Véletlenül elengedte...
Nincsen most már egy darabban,
meghasadt az égi paplan.
A felhőből szálltak alá,
repültek, mint szabad madár.
1. Szívemben a harmatcsepp
óceánként tűnik fel.
Elrabolja lelkemet
és börtönbe űzi a testemet.
Ott vagyok, hol a csend ölel,
a szirtekhez az ég közel,
itt béke van, és bársonyest,
alant a tenger ráncot vet.
A Nap ragyogó fénye
Táncolva tükröződik
Mélykék tenger felszínen.
Partján aranyhomok pompázik,
Mely szőnyegként pihen.
Tedd úgy, hogy más ne lássa!
Tedd ezt meg mindenki másnak!
Arcod, ha beszél, már cselekedtél!
A legszebb árnyék az igazi ajándék!
Vonaton ülve hallgatom,
ahogy ritmusra kattog a kerék,
tűnődve nézem, önfeledten,
ahogy szalad felém a vidék.
I.
Hangzavar volt, káosz, ricsaj,
förtelmesen harsány zsivaj,
énekelt egy vészjós szirén
poshadt tenger bűzös vizén