Téli reggel
Ma porhóból fest képeket a szél,
Jól ismeri e képletet a tél,
Aki fázós, az kilépni ma fél,
Az arcokon kipiroslik az ér.
Éjjel sötét fátylát
Mind kisebbre vonja,
Fagyos lehelettel
Sziporkázik csókja,
Ködfoltos uszályát
Gömbölyíti szerte,
Ágat, bokrot fehér
Zúzmarával fed be.
Hideg a reggel, hideg a szívem,
Vidám reggeli napfény hová lett?
Hideg e test, és megfagy a szívem,
Sok-sok ember ily korán hová megy?
Hajnali szellő fújja sóhajom messze,
Suttogom neved a csillagos égbe
Hideg még a világ, az utak, a házak,
Te messze jársz tőlem, kezeim fáznak.
Nem szeretem a telet
sem nélküled, sem veled!
Orromba mászik
A füstszagú Tél
A nagy fák
Mind egyformák
Halott csontvázak
Bordáik közt...
Dér van a füvön, s fákon.
Oly szép minden, mint egy álom.
Köd lepi be a kertet,
valósággal mindent befed.
Sötét van még, csak a csillagok fénye ragyog.
Odakint csikorog a hideg, még a ház is vacog.
Megiszom a forró kávém, de az ágy visszahúz.
A lámpa fénye bántja a szemem, 100 wattal nyúz.
Hófehér és hideg reggel
Köszöntött, mikor ébredtem,
Hosszú jégcsap csillogott a
Hóval megtelt ereszen.
Vacogó foggal ébreszt a reggel,
kint minden köd fed el.
Fázósan húzom magamra a takarót,
Legalább nem hallom a jeges szót.
Ráncos lámpák hunyorognak
Sóhaj fényük erőtlenül
Éppen hogy csak betakar
Egy folt hátán folt hangulat...
A nap későn kel már,
Sötétség húzza vissza álmát,
Hó hullik a tisztásra,
Ébredő gyerek legnagyobb vágyára.
Elmúlt már jó ötven éve,
de emléke élesen él,
decemberben arra keltem;
vastag hó a kút tetején.
Odafönn fehér fagy, felhőket ijeszteget,
Égi jeges tengerben hegyek szakadnak szét,
Szilánkjuk széllel szállva ellepi az eget,
Eltakarva későn kelő nap fáradt fényét.