Télelő
Ködös ősz
végén,
a krizantém nyílása
után
nevem napjával
kezdődik
a tél,
remélem, hamar...
Lassan átfestődnek már az őszi képek,
bár most még aranyló mézszínükbe lépek.
Bontódnak szélesen szürkés égi vásznak,
takarnak haldokló, megdidergő fákat.
Bogot köt a szél az éjszakára,
hideg álom zúdul mindenen,
szárnyatlan vágy leragad a sárba,
a sarkokban sötétség terem.
Földszagú levélágyon múlik el az ősz.
Pállott avar, szürke penész, holt virág.
a hervadó természet
Felhőtlen ég, csillagszemek,
mosolygó Hold, éj-ékszerek.
Odakintről a tél elő
neszei bekúsztak a házba,
itt melegít a tekergő
hasábfa sárga lángja.
Kertemben járt a tél ma éjszaka -
hajnalban csapott meg a jég szaga:
derengő, még szürke, álmos fényben
dértől csillogó avarra néztem.
fogatlan lett már a szép világ,
erőtlen, mint a banya bodrija,
laposan süt a hold, leng az ág...
Esik a hó, hordja a szél,
Hordja kicsi hófúvásba,
Deres fejjel köszön a tél,
Fehér paplant hint a tájra.
Jön, fütyülve érkezik,
házfalakon elvetél,
fákba tép, mint ki éhezik,
jön, hűvösen mesél
Szőlő ágán cinege,
Ringatja a venyige!
Hintázik e gyenge ág,
Széllel hajlik, mint a nád.
Üzent a tél, érkezik,
fagy-csizmáját húzza,
északi szél dérsípján
csípős dalát fújja.