Télelő
Földszagú levélágyon múlik el az ősz.
Pállott avar, szürke penész, holt virág.
a hervadó természet
Felhőtlen ég, csillagszemek,
mosolygó Hold, éj-ékszerek.
Odakintről a tél elő
neszei bekúsztak a házba,
itt melegít a tekergő
hasábfa sárga lángja.
Kertemben járt a tél ma éjszaka -
hajnalban csapott meg a jég szaga:
derengő, még szürke, álmos fényben
dértől csillogó avarra néztem.
Őszvégi reggel
Fázósan nézem a búcsúzó őszt,
mely hulló levelekkel integet,
Feljebb, a Mátra bércein
szinte látni már a hulló hópelyheket.
fogatlan lett már a szép világ,
erőtlen, mint a banya bodrija,
laposan süt a hold, leng az ág...
Bogot köt a szél az éjszakára,
hideg álom zúdul mindenen,
szárnyatlan vágy leragad a sárba,
a sarkokban sötétség terem.
Szomorkás télelőben búsan szitál az eső,
Csak lassan hullik... tudjuk, lesz ő még havas eső!
Lassan átfestődnek már az őszi képek,
bár most még aranyló mézszínükbe lépek.
Bontódnak szélesen szürkés égi vásznak,
takarnak haldokló, megdidergő fákat.
Esik a hó, hordja a szél,
Hordja kicsi hófúvásba,
Deres fejjel köszön a tél,
Fehér paplant hint a tájra.
Jön, fütyülve érkezik,
házfalakon elvetél,
fákba tép, mint ki éhezik,
jön, hűvösen mesél
Eredeti Basho stílusú haikuban...
A fán didergő
sárga-vörös levelek.
Sorsukat várják.