Tél
Hófehér pelyhek hullnak az égből,
apró kis csodák, virágok jégből.
December könnye angyalok szárnyán
száll le a földre, sok ember hálás.
Lesz még "nemulass"
Tél szele fú még,
fázik a sál.
Hó hideget kér,
álmodni kár.
Hullik, olvad, csöpög, folyik,
nyakig ér már a szürke sár,
egy kopott kastély kertjében
így köszön el a február.
Pehely-lepelben ébredő reggel
csendedet csenem mosolyba zárva,
suttogó léptek, gyermeki hévvel
szemem emelem szívemet tárva.
Fáj az enyészet
Szemereg a hó,
Ez most a való.
Olyan csábító,
Szívet lágyító.
Csodás ez a fehér alkony,
Lassan haladok a havon.
Bámulom a naplementét,
Alkony nyeli föld peremét.
Egy apró havasi gyopár nőtt
a csipkés, zord sziklák között.
Míg a tájban gyönyörködött,
szirma hófehérbe öltözött.
Éjfehér ruhában szunnyad a rét,
bokrok árnya vetít rá ráncokat,
érkező hajnallal málló sötét
tudatba űz mozaik-álmokat.
panelek között a tél
sáros lucskos nem mesél
ásítozó ablakok hiányolják a napot
fák tetején lóg a szél
házak között emberek bevásárlócekkerek
lelakatolt bicikli
szemetet kell kivinni
hóból épült nagy hegyek játszótéren gyerekek...
Zúgó fáknak hűvöse,
szélnek fázó köntöse
kigombolja a hideget...
Az eső is megered.
Esteledik - árnyakban
szűkölnek mind a fények,
kertünk kopasz ágain
a megszokás babrál -
távolabb húzódik
tőlem most az élet,
a függés független -
alig egy hajszál...
Végre itt vagy! Ó, úgy vártalak!
Lehullajtottad a földre
csillámló tülltündérruhádat.
Kínai versformában...
Jégcsapok
Fürtökben csüngnek
Sorban az eresz alatt.
Fecskefészkek üresek,
Rég elköltöztek.
Összevissza száll a szélben
egy falevél, tetten értem!
Látom, ahogy fészket keres,
elrejtőzne múlás helyett.