Tél
Pillekönnyű hópelyheket kavargat a szél,
A fák ágaira ráült már a dér.
Tapsifüles nyuszi ugrál hóban,
Utána a róka,
Siess nyuszi, mert hamm bekaplak,
Ha nem ugrálsz el gyorsan.
Szürkülő az alkony.
Néma a táj.
Csillagtalan éjben kémények füstje száll.
Itt a tavasz. Minden zöldell s virágzik,
A jó idő az esővel vitázik,
Illata elkábít s bódulatba ejt,
Olyankor az idő múlni elfelejt.
De szép, de szép, de szép
a téli, tiszta ég.
Fénytükröt tart eléd,
csodálni épp elég!
Szürkés az ég, hallgat a táj,
hullik a hó, billen az ág,
surran az őz, szökell halkan,
amerre néz, hópaplan van.
Tej-fehér, köd szőtte,
baldachinos kelme
az égbolt mosolyát
csendben elrejtette.
Már javában közelít a hideg tél.
A boldogság keresése már mit sem ér.
Hiába lett minden hófehér,
a jóság már a múlté.
Január van, új hited lángol,
merítve egy régi világból,
szél tépi meg lopva a fákat,
távol már az ünnepimádat!
A távoli fehér kucsmás,
hópaplanos dombtetőn
minden fenyőtűlevélre
a fagy könnycseppeket sző.
A szováti batyus bálban
vígan szólt a zene,
szórakozni jártunk oda
minden szombat este.
Feslő mából kél a holnap,
Ködfátyolban kacsint a nap,
Házak szemén csipkés hályog,
Talpam alatt rideg vályog.
Hóval borított e táj,
a lelkem pedig egyre csak vár.
Fehérben úszik a valóság,
és az örök hűség mindent lát.
Telet űzni jöttem én,
gyere velem, nagylegény!
megjött a tél hát
ideért mégis
a világ jégcsap
az vagyok én is