Teher
Lógó orral rovom utamat.
Nehéz az élet... Oly sok a teher!...
Bűnkristállyal átszúrt lélek
álarcpajzzsal hamisan nyer.
Igaznak most bújnia kell,
mások ártatlanul félnek.
Süvít a jeges szél, a fagy harap, havas, síkos rögökön egy nő halad.
Nehéz a lépte, pedig már letette terhét.
Vállán cipeli nehéz keresztjét.
Kisétáltam tegnap a lelkek piacára,
mert kíváncsi voltam, a gondnak mi az ára?
Mennyiért adnak ott dühöt és bánatot,
amitől az ember sorsa oly hányatott.
Megálltam két holnap között,
a végére tettem pontot,
hol a múltam nagyon nyögött,
sebeimre varrtam foltot.
Szeretetet ígér, elhangzik az Égben
Az egyszerű kérdés: Ki kér? Kinek mérjem?
Vajon Kit is küldjek, hogy mindazt átadja,
Amit neked szántam? - Ki lesz, ki vállalja?
Tiszta, derűs volt az éj, világított a hó,
s Te ott álltál a csöndben magányosan.
Prémgalléros juhbőr subába burkolóztál,
a tájat nézted, láttam világosan.
Tekintetem bágyadt, elmém fáradt,
Körülöttem síri csend honol, nem üvöltő bánat,
Most nem jár fejemben, mi teher nyomja lelkem,
Mit konok csapda foglyul ejt.
Ki bennem a cenzor,
Miért hiszi, ő számomra mentor?
Nem választom, nem rá vágyom,
Mégis önmagamban megtalálom.
Ami elől menekültél,
sós hideglelés,
kúszás a sárban,
fogak közt a kés.
Tedd le a nehéz terhedet,
ha azt hiszed, hogy a világ nem szeret!
Makacs magányos harcos
Te nekem ne mondd meg, mit csináljak!
Így is elég csodabogara vagyok e világnak.
Én hibázok, én vállalom...
A saját terhem viszem vállamon,
De belőle nem adok!
Amikor megszólalnak a lélekharangok,
s lábnyomát veszti a hótiszta lepel,
néma keretbe szórt harsona dalom
nem repeszt, s már a tükör sem felel