Társas magány
Te sem szólsz, és én sem mondom...
olyan konok, bántó a csend,
és fájón szúr néhány ponton,
a szótól is visszarettent.
Hittük, a miénk más történet,
mások vagyunk, mint az átlag,
bíztunk, hogy velünk nem történnek
dolgok, amik átformálnak.
Budapestről indul, zörög a batár,
gyorsan szalad az út, siet a határ.
Mögötted ülök az álom foglyaként,
a fiam mellettem, kezem fogja még.
Korai most szólni, némaságba zár,
családom körében... társam a magány.
Valahol tőlem távol egy ismeretlen,
Ki szintén a világ gondjain mereng el,
(Vagy ez csak önáltató tünékeny álca?)
Széles e világban magát nem találja.
...nyomorult
hiány
eltaszítasz
félrelöksz
magamtól
hol
hozzáadod
hol...
Üdvözlégy barátom
régi, konok társam
koccintsunk egyet
hűséges cimbora,
poharunkat töltsük...
Miért hajtasz ki, szép természet,
Ha ősszel hervaszt az enyészet?...
Ki vagy te? Kérded,
s magad marcangolva
a kételyekkel egyedül maradsz,
ábrándok, vágyak
elfojtott szenvedése?
...kínoz, szorít
ahogy a torkomnak
feszül,
levegőért kapkodok,
kiáltok,
de hangom elakad,
lélegzetem...
most ne mozdulj
rögzítsük magunkhoz
ezt a pillanatot
odakinn a sötétben
falnak dől a magány
és zsebre dugott kézzel
a halál őrzi az éjszakát
csak egymás ölében...
Szemedben fáradt csend tűnődik
mélybarna bársony hallgatás,
ma megint hosszú néma estét
ígér nekünk a megszokás.
Nagy szerelmünk elviharzott,
nyomában súlyos csönd maradt,
vágy-szaggatta álmokon túl
könnyekbe fúlt a pillanat.
A szavakon túl
elcsuklott a hangom,
fölényes mosollyal
simult rám a csend,
hosszasan rezgő
sóhaj lett a mondat,
szavak helyett
itt hallgatás a rend.
...formáltalak, mert a sóhajok
falán már lassú csend szivárgott,
s feszültek kint a bánatok.