Társadalomkritika
Emberi mivoltját elmarta az örvény,
néma, elült szava, görcs szorul az öklén,
rágott pipaszárról lecsordult a nyála,
koporsófedél lesz lecsukott pillája...
Ülök, s az unalom csendjét hallgatom.
A szürke hétköznapok bezárják tudatom,
s érezni vélem, ahogy elpusztul
sok gondolatom -
a vakságnak esnek áldozatul.
Százezer költő, szónok és író korát éljük,
Holott minden ezer is egy, ha ugyanazon hangot fújja...
Kis kalácsom, nagy karácsony,
hová lett az édes álmom?
Rég kihűlt már rideg éjben
s szívem fázik melegében.
lustán andalog az eltévelygett idő
majd pimaszul lóg a kandelábereken
aztán forogni kezd - irama szédítő
ugróiskolázik a macskaköveken
El kéne mekegni kecskemód
de nincs hozzá kecskekód
s nem esmérem a jegyeket
csak a káposztafejeket
sem pediglen azt a napot
amék felettem baktatott
netán a papom jelleme
vagy imádsága kellene...
Árvaház szegletén gúzsba kötött remény -
anyátlan, apátlan, szürke hétköznapok,
mint egy agyonhasznált, összegyűrt képregény -
elveszett bárányok, szárnyaszegett sasok...
Úgy áll ott, mint egy csúf folt a ruhán,
kéretlenül...
Konok magányában, kávéja gőzében
üldögél nagy csendben - elfortyog gőgjében,
jégrózsák virága rideg arcán rezdül,
dactól puhul lelke - el is hiszi, szentül
Éles szilánk a fagy, húsba vág a szele,
düledező házra dértakarót terít,
egy ócska ablak, mi jégrózsákkal tele -
hűvös kristályvilág hatalmába kerít...
Szellemjáraton ült a vasfogú idő -
elmúló és jövő, korom-porát hintő,
délibáb a lázas tegnapok emléke,
borostyánon zöldell holnapok reménye
kórkép
élünk
egymás mellett,
te a kis szobában, én a nagyban.
elbeszélünk
egymás mellett,
néha meghallak, néha nem,
te kiabálsz,
bár nem velem van bajod...
3.
Delíriumlázban, arca vörösében
csillan meg zöld szeme színlelt örömében,
de majd aztán holnap, másnapok kínjából
nem talál kiutat elméje síkjából...
2.
Lopott pillanatok - motelrapszódiák
fülledtségében ül, mint egy nebáncsvirág,
csatakos hűsége fürdővízben ázik,
szappanillatú csend - buborékba vágyik -...