Szüret
Almafa
Hátul a kertünkben,
ahol most leültem,
áll az én almafám.
Ücsörgök alatta a fűben, és látom...
Víg szüreti dombok árnyékba dőlnek,
s míg hordóidba csurran a színarany,
a hegytető, lásd, kopár, virágtalan:
felfal mindent a földillatú tőzeg.
Fürtök lógnak vesszőn, ágon,
muskotállyá ért a nyáron,
szél üstökén avarcsákó,
óbor-színű kecskerágó
Távol vagy tőlem, te szőlő-szemű asszony.
Meglehet, nem értesz, mégis vágyom bájod.
Kiforrt mustú lényed vigasztalan fájod,
jégbornak érezlek, s leterít az alkony.
Megérett a nyár,
Kacagást szüreteltünk
Emlékputtonyba.
Nyár közepén szép pirosra
megérik a meggy;
Zsuzsika a kosarával
fatetőre megy.
Még szól, zenél a szerenád,
tücskök éji dala,
de nem hallgatja már tovább,
a Nyár bezárja ablakát,
az ifjú lány elnehezült,
virága hullt, heve lehűlt,
s elhalkult kacaja.
...tövistelen rózsa ága
mikor szirmaidat bontom
árnyék suhan át a holdon
Várok...! A csend koszorút fon éppen
Remegő kezem testedet érinti
Szikrázó Nap színben fürdőző
Vágyam meglopja ékes kincseid.
Repedt a sarkad ősz! Fakó mosoly
vonaglik arcodon, s a ködbe szűrt
magány a válladon palást. Rakod
szakadt kosárba ízeid, s a fürt
hasadt lilát, marokba, ékbe tört
vadalma, vackor egyveleg reményt.
Ti! Ti szabadon kószáló Fiatalemberek!
Fiatalságom, mint lédús, érett szőlőfürt vár titeket,
Nem lehettek hát oly kegyetlenek,
Hogy egy ily kétségbeesett kérést semmibe vesztek!
Őszi verőfény
színe ha villan,
hajnali harmat
messzire illan.
Itt az ősznek virága.
Itt a sárga, bús levél.
A vénasszonyok nyara.
A kérő, a sok legény.