Szülőknek
Révbe érek lassan,
Innentől a vizek vadabbak lesznek:
Tele kövekkel,
Mik roncsolják a hajótestet.
A világon ti vagyok a legjobb szülők,
Kiknek hibája csak, hogy rendfüggők.
De ez se számít hibának, hisz tökéletesek vagytok,
S ezért cserébe rengeteg szeretetet kaptok.
Mára pókhálót font arcukra a sok gond meg bánat,
Persze, tudom, adtam én is párat...
Minden szomorúság ráncot vésett az arcukra,
Minden rossz után új pecsét került a sorsukra...
Halottak napjára
Apám cserillatú keze után vágyom,
a félmosolyra szájának szegletében.
Ahány csillag ragyog fent
a nagy égen,
az én drága jó anyám
oly sokáig éljen.
Elmentetek, Előre mentetek.
Biztos Fentről néztek lefele,
Segítetek, s szétárad minden nap
Szeretetetek szép üzenete.
Rég nem látott fényképalbum mutatja a képet
Két ifjúról, kik keresték a szépet.
S keresték azt a jót, hol
Egymásban találtak örülni valót.
Lelkiismeret gyötri tépett testemet,
Drága szüleim, csend voltam. Értetek.
Nem olvashattátok egyetlen versemet,
Ne fájjon nektek is, majd csak én szenvedek.
Gombóc gyűlik a torkomban,
valahányszor ünnepnap van,
valahányszor anyák napján
kopogtatok az ajtaján.
Egy borús, hideg őszi hajnalon
felrázott álmomból az angyalom.
Zavaromban magamhoz se tértem,
és bevallom, egy kicsikét féltem.
Pókhálót szőtt mára
arcukra az idő,
s lassabb léptük nyomán
a távolság is nő;
múlás barázdái
dolgos kezeiken,
sóhajukban gyakran
ifjúságuk üzen...
Vigyáztatok rám, mikor fiatal voltam,
segítettetek a gondjaimban.
Nekem a bölcső nem jelent semmit
Anyám karjában szerettem lenni
engedélyt, hogy a völgybe szaladjak
csak Apám adhatott lágy szavakkal