Szülői ház
Ahol boldog voltam
Nincs nagy élet,
Csak az enyészet.
Üres porta gazos lett.
A kapu sírva nyikorog,
Kérdezi, mit akarok?
Hát, eljött már az idő
Az önálló életre.
Régi énem serdülő,
Jobbat, mást se kérhetne.
Visszatértem oda,
ahonnan indultam,
mint gyermek még álmodoztam,
könnyedén éltem
napjaim peregve,
visszatértem oda, ahol még
gyermek lehettem.
Repednek a falak összedől a ház...
de mondjad rám ezentúl majd ki vigyáz
szétnyílt csontjaidon a szél furulyáz
Elköszönni mentem a szülőfalumba,
Eladásra váró családi házunkba.
Rozsdaette kapu, lakattal bezárva,
Gaz-fedte udvarát a bánat bejárta.
Már alkonyul,
szinte nem mozdul semmi,
apró zajok, miket megtold
a sötét.
Vers "A felhőket elfújta a tavaszi szél" című könyvemből
A szülői házat
az ősz már körbeülte.
Hullik a szilva,
a körte a fűbe.
a gangot szerettem a legjobban
szőlő fonta be hajkoronájával
játékos kedvű puliszka illattal
volt tele a térség otthoni bájjal
Egy kallódó fénykép a régi szülői házból
A hullámzó nyárest aranyhídja alatt,
felhők szűrte napsugárban hallgat a múlt.
Én fekszem, vagy az égbolt került így hanyatt?
Nem tudom, de hallom, egy szellő dalra gyújt.
Visszatérés az üres szülői házba
Kopott kredenc, üres szenesvödör:
a feledés rozsdaként szöszmötöl.
Lyukas lavór csupán az emlékezés,
megkezdett kenyérben felejtett kés.
Eljött ez a nap is, elmentél messze.
Kitártad a szárnyad, helyedet keresve.
Egy elszármazott verse
Itt születtem, s itt nyugszanak őseim háromszáz éve,
Hol a főkötőket még Petőfi is dícsérte,
Boldogulást mégis máshol találtam,
S elhagytam hűséges szülői házam.
Minden szülőnek el kell olvasnia!
Halk a csoportban,
Alig szólal meg.
Féltő mosollyal
Nem mindig ijedt.
Ismerős a sárga busz amire felszállok,
Rég nem látott arc mosolyog, indulásra várok.
Menet közben az ablakon néha kitekintek,
Hátrafelé szaladó fák nekem integetnek.