Szorongás
Kedvelnek páran, azt hiszik, engem,
de nem.
Én csak magányosan őrlődöm itt benn,
te nem.
Ma végre szabad leszek,
vörös tintával ünneplem,
befestem vele a padlót is,
igaz, nem látja a szemen.
Sötét, magányos, elkorcsosult rém
rágja zilált lelkemet...
Ül
s csak hallgat,
szó nem jön,
a hang néma,
a levegő is csak tolvajként jár ki-be,
a könnyek viszont záporesőként hullnak
bele a végtelenbe.
Kezem szívem ritmusára remeg,
Tudom, testem is épp olyan beteg,
Mint fejemben a mű gondolatok,
Melyekbe nap mint nap belehalok.
Amikor rácsok híján
mégis... börtön otthonod(!)
- bárcsak - közben
szemed lehunyod...
Mi történt, akkor még nem értettem!
Miért most, és miért pont velem,
miért vagyok csüggedt és erőtlen,
aki egykor voltam, hová tűnt hirtelen?
amikor csak tűrsz...
amikor csak hallgatsz...
Gyűlölöd a magány minden percét,
Amikor nem ér inger, nincs beszéd,
Először leszel együtt önmagaddal,
Eddig másik valóságba menekültél.
Bárcsak mindig részeg lennék!
Ilyenkor énekelnék, zenélnék.
Máskor csak fáradt vagyok, kedvtelen,
legtöbbször szorongok, félek és szenvedem.
...mindig csak vétkezem.
Bántott a világ,
én pedig bántom magam,
szomorú minden szavam.
Lelkem cseppenként folyik ki,
a szellemem egyre szomjasabb.
Túlvilági démonok nyáladzanak...
Gyötrődik a lélek,
sorvad azalatt,
míg az élet pástján
vívnak a szavak.
Mondj már valamit, gyötör a kétség,
megfojt lassan az ál-közöny,
fekete lett a tegnapi kékség,
lelkem marja a könnyözön.
Reggeli nap süt, halk sugara folyik,
szürke fénye, mint a kesergő koldusé.
Rügyező virág kéklik, ordító ragyogás,
fakó színe mint az özvegy gyászruha.