Szorongás
Gyönyörű ez a testet öltött csend,
hol cikázó gondolat nem zajong,
ám elmémbe ha szorongás szökken,
a sötétség leégett gyertyacsonk.
Van az, amikor úgy szívből,
igazán... és van, amikor nem
vagyok több - csak egy lány
az utca túlsó oldalán, ahol a
falakról édes füst csorog, az
utolsó slukk a legjobb dolog -
mondd, minek is legyünk
boldogok? Kinek kell a folytatás...
Amikor rácsok híján
mégis... börtön otthonod(!)
- bárcsak - közben
szemed lehunyod...
Mázsányi súlyával gond ül a vállamon,
üvegcsontom töri - sorvaszt a fájdalom...
Özvegy anyóka
A nagyszobában ül a félhomályban,
ölében pihennek a ráncos kezek,
ujjai közt olvasó, s apró kereszt,
fali képekkel beszélget magában.
A groteszk gipszfej
Körbeüljük bakokkal,
S nem beszélünk azokkal,
Kik elmélyedve csodálják
S szép szavakkal dobálják.
Sötét, párás, őszi, füstös hajnal
Sötét, párás, őszi, füstös hajnal
Álmatlanul ül keresztbe tett lábbal...
minden alkonyat zuhanás
a bensőm jóban van
a Nappal
ilyenkor fellazulnak a korlátok
amiket akkor látok ha süt
ezek tartanak
a szakadék peremének jó
oldalán...
Agyamban közöny, szorong szellemem
Nagy, szakadatlan, alaptalan para van!
Bajt hallva ajkakkal szavalt szavakban...
Rakat alakban a randa lappanghat!
Zaklat alva, gaz fantazma abajgat...
Agyamban kalamajka, szakadt csakra.
Fals tartalmaknak sara tapad rajta.
Ó, Sötétség, te örök!
Bennem élő börtönök,
ti dönthetetlen falak,
lehetnék egyszer szabad?
Mint a lapulevél, úgy lapulunk,
szárán békés szöcske készül
ugrásra, bezárva elpuhulunk,
löttyedtre vastagszunk végül
Olyan éles ez a pillanat,
Mint a borotva,
Mely a bőrbe hasít,
Karcol a hajnal...
Biza, én ma nem alszom.
Úgy lesz, ahogy én akarom:
Anya mesél vagy százat,
én meg kerülöm az ágyat.
Üzenet száll, jókívánság, de válasz rá sehol,
mindenhol csak ez a baljós csend honol.
Megsértődött tán? Baja esett?
Nem tudni, hisz néma a felelet...
Kedvelnek páran, azt hiszik, engem,
de nem.
Én csak magányosan őrlődöm itt benn,
te nem.