Szonett
A csend Betlehemi jászolában.
Felsíró gyermeki bűnbocsánat,
anyjába kapaszkodó, hű alázat.
Sosem vész el az idő távolában.
Veszélyessé vált világunk az idén -
egyre csak nő a mindennapok baja,
nem lesz vásári nyüzsgés - csak karantén -
pénzét siratja a kufárok hada.
"Költő vagyok - mit érdekelne
engem a költészet maga?"
Mint zajló csermelyek szaga,
örvényből nő a fényes elme.
Víg szüreti dombok árnyékba dőlnek,
s míg hordóidba csurran a színarany,
a hegytető, lásd, kopár, virágtalan:
felfal mindent a földillatú tőzeg.
szerinted mi jelzi a barátság
omegáját, ha az alfa mentesen
határozza a többi karátját?
beleszürkültek mind-mind teljesen.
Tüzes hálót vetnek rá az ökörnyálak,
Gömbölyű selyemben hálnak a füzek,
Csókot int a fecske az öreg nyárnak,
És megbolydulnak a sásban a vizek.
Lábaim alatt sárgult falevél,
dermesztő őszi fuvallat zenél,
a tarka táj színes álmot mesél,
míg az eső könnye a földre ér.
Lassan múlnak - monoton őszi napok,
Hullnak, peregnek hideg esőcseppek.
Szürke az ég mezeje; - üres padok...
Földre hullnak sárgásbarna levelek.
Virágom volt egy, legszebb mind közül,
Jól tudtam hát, hogy nincsen néki párja.
Ha hervadván láttam, gond vett körül,
S imádkoztam, hogy jöjjön égi pára.
Te voltál csend, igéző és varázslat,
A jó, mit meg nem érdemel világ,
Miből jutott nekem is egy szilánk.
S tudom, helyedre senki úgy nem állhat.
Sejtelmed fátyol: tőlem eltakar,
Zeneként ébreszt bennem dallamot.
Egy tükörből egy vak látni akar,
Rád néz, ki néki világot adott.
Mikor velem voltál, csodák születtek:
Bádogtető dobosnak képzelé
Magát, vitorla is ment szél felé,
És zöngtek óriásbogár legyek.
Sudár fáknak zsenge lombján, taván
Csillámló tükrű szerelemnek, estjén
El nem múló vonzalomnak felém
Hullámzik hangod. Bár kimondanám...
Búcsú Anditól
Már minden véget ért, úgy érzem én.
A szíved magas, tükörjég falán
Remélem, egyszer átjutok. Talán
Az Alkotónk is erre vár. Helyén
Nem kereslek a csillagok között.
Bármilyen vonzó, hideg fényed fáj.
Kert illatában elbújt közönyöd
apró öröm, mely lábujjhegyre állt.