Szomorú szerelem
Ami velünk történt,
olyan csoda,
amit sok ember
nem él át soha.
Mért
Várjam
A tavaszt,
Ha többé már
Boldog nem leszek?
Pillantás, mely belém égett,
Pillanat, mely csak miénk lett.
Csoda voltál, köszönet érte,
Emlékedet szívembe véstem.
Akartalak, de meg nem kaptalak...
Békén téged én sosem hagytalak.
Hosszú ideig tetszelegtél előttem,
Szemembe mondtad, mindig bejöttem.
Könnyű csipkék holdfényes éjt takarnak,
csendes a környék, mélyen hallgatag,
magány könyököl egy oszlop szélére,
lámpaláng suttog gyengéd szavakat.
Utállak
Nem tudom mióta...
Egyszer csak átfordult
Nincs határvonal
Egy hajszálnyi sem...
Van egy patak lenn a völgyben,
ott énekel rózsabokron egy madár,
megvárom én a kedvesem,
hajamban piros rózsaszál.
Hétfőn halkan, haragosan hívott fel.
Kedden kellemesen kedveskedett.
Avagy a történet a belső világomról
Volt egy szép világ, ahol
mindenki boldog volt,
s pirosló hajnal által
volt festve az égbolt.
Megcsócsált s titkon kiköpött szóklisék
és nélküled-évek száraz törekén.
Látod, nem remegek már, hogyha belém
döbben a táblán távoli ősöd térneve.
Becsapnak az álmok, könnybe lábad szemem,
nem szeretném újra elveszteni az eszem.
Tudom, hogy nem szeretsz, csak ábránd az egész...
Virágunk végleg elszáradt,
Szél görgette hamu mindaz, ami megmaradt.
Az éjszakákat mégis miattad várom,
Mert hozzád húz egy újabb álom.
Jöttél s
elsuhantál.
Semmiből tűntél elő,
reményt ébresztettél,
értelmet adtál egy szürke létnek...
Kalitkában ketten éltünk,
Szabadsággal telt kilétünk.
Már mindenünk megadatott,
Mégis pokolra kárhoztatott...
Van egy ház, amiben élek,
Sosem lakták gonosz rémek.
Régen Te is itt éltél velem,
Te voltál mindig mindenem!