Szomorú szerelem
Hétfőn halkan, haragosan hívott fel.
Kedden kellemesen kedveskedett.
Avagy a történet a belső világomról
Volt egy szép világ, ahol
mindenki boldog volt,
s pirosló hajnal által
volt festve az égbolt.
Megcsócsált s titkon kiköpött szóklisék
és nélküled-évek száraz törekén.
Látod, nem remegek már, hogyha belém
döbben a táblán távoli ősöd térneve.
Becsapnak az álmok, könnybe lábad szemem,
nem szeretném újra elveszteni az eszem.
Tudom, hogy nem szeretsz, csak ábránd az egész...
Virágunk végleg elszáradt,
Szél görgette hamu mindaz, ami megmaradt.
Az éjszakákat mégis miattad várom,
Mert hozzád húz egy újabb álom.
Jöttél s
elsuhantál.
Semmiből tűntél elő,
reményt ébresztettél,
értelmet adtál egy szürke létnek...
Kalitkában ketten éltünk,
Szabadsággal telt kilétünk.
Már mindenünk megadatott,
Mégis pokolra kárhoztatott...
Van egy ház, amiben élek,
Sosem lakták gonosz rémek.
Régen Te is itt éltél velem,
Te voltál mindig mindenem!
Mézzel csepegtettél,
Szavakkal kecsegtettél.
Áldottam becses neved,
Kortyoltam hazug leved.
Az elvesztett hírnév, és az elvesztett barátok
A történet úgy kezdődött:
én voltam a központban.
Mindenki engem tisztelt,
a kiskirály sem élt jobban.
Éjjeli gubanc a ködös szemtükörben.
Tévedjünk el tölgyerdőd mély üregében.
Úgy féltelek Téged,
Mi lesz most Véled?
Külön út, külön lélek,
Mégis egy a cél, félek!
Jobb kell tőlem?
Keress és találj...!
Rosszabb kell nálam?
Bocs, hogy más a vágyam...
Egy percre megállt az idő,
egy percre szerettelek,
egy percre hatott vonzerőd,
egy percre rabul ejtett
a tekinteted.
Arcomon szomorú könnyek erdeje,
Megszédültem, székre ülök, ideje...
Csak nézek magam elé, és nem értem,
Hogyan tűnt el minden, miket elértem...