Szomorú szerelem
Akadály előttem
Síkság mögöttem
Haladni kötelesség
Hermész nélküliség
Magasság egekig
Többszáz méterig
Ugrik, mászik, lép
Nemes cél ami szép...
Sötét volt a lakkszagú teremben,
benne, mint jeges-fagyos veremben,
egy ember forgolódott tehetetlen,
orcája halvány pírtól pozsgásodott,
hol lehajolt, hol a plafonra dobott
egy maréknyi porladó szegycsontot,
táncolt a parfümszagú búbánattal,
kezébe vette kezét, máskor csak...
Adott az élet valamit
valamiért, valamit (mit?),
mézédeset, túl keveset.
Nem hiszem! Csak ennyi lehet?
Nem tudom, ki lettél,
Régen itt voltál, most eltűntél,
Fáj, nem is tudod, hogyan fáj,
Ez a folytonos, értelmetlen viszály.
Volt egy otthonom, elhagytam...
Szívembe mélyen belemartam!
Soha nem veszi el ezt már senki!
Jó volt egyszer, régen szeretve lenni...
Keresem újra otthoni nyugalmam,
Száradó fakérgen napfény-sugaram!
Vékony jégen táncol a lélek,
titkok izgalmas ritmusán lépked,
(egy-két-há-egy-két-há)
így szárnyal rá!
Ami velünk történt,
olyan csoda,
amit sok ember
nem él át soha.
Mért
Várjam
A tavaszt,
Ha többé már
Boldog nem leszek?
Pillantás, mely belém égett,
Pillanat, mely csak miénk lett.
Csoda voltál, köszönet érte,
Emlékedet szívembe véstem.
Akartalak, de meg nem kaptalak...
Békén téged én sosem hagytalak.
Hosszú ideig tetszelegtél előttem,
Szemembe mondtad, mindig bejöttem.
Könnyű csipkék holdfényes éjt takarnak,
csendes a környék, mélyen hallgatag,
magány könyököl egy oszlop szélére,
lámpaláng suttog gyengéd szavakat.
Utállak
Nem tudom mióta...
Egyszer csak átfordult
Nincs határvonal
Egy hajszálnyi sem...
Van egy patak lenn a völgyben,
ott énekel rózsabokron egy madár,
megvárom én a kedvesem,
hajamban piros rózsaszál.
Hétfőn halkan, haragosan hívott fel.
Kedden kellemesen kedveskedett.
Avagy a történet a belső világomról
Volt egy szép világ, ahol
mindenki boldog volt,
s pirosló hajnal által
volt festve az égbolt.