Szomorú szerelem
haikulánc
bambuszlevelek
mandula ívű szemek
szusivacsora
Ha megértenéd, amit ajkam ki nem mond,
folyton rajta csüngenél, hogy megszólaljon.
Ha megértenéd, hogy szemem mitől csillog,
azt figyelnéd, mikor látsz benne csillagot.
Mikor jut eszembe?
Ha útnak indulok.
Miről jut eszembe?
Ha zenét hallgatok.
Szerelem lenne ez?
Nem, nem hiszem.
Reménytelenség és
Fájó gyötrelem.
Egy újabb reggel,
de te nem vagy itt.
Rád gondolok,
de te nem vagy itt.
És megint írok,
De már nem sírok,
Megértelek,
Nem kellek neked.
Nem tudom, nem értem.
Miből él a remény?
Ha minden ellene szól,
Szívünk miért remél?
I.
Mely dalos madár szegecseli hallásom?
Szólok, elétek tárulom` aggályom,
Forróvíz puhította szívem
Kihűlt mára, eltűnt az én kincsem...
Testemen selymes paplan,
Megvéd hidegben s fagyban.
Mégis reszketek és fázok,
Párom uTán kiabálok...!
Találsz egy olyan
Lényt,
Akit jónak találsz
Még,
AzTán eltelik pár
Hét,
Kiderül, mennyire
Szép!
Akadály előttem
Síkság mögöttem
Haladni kötelesség
Hermész nélküliség
Magasság egekig
Többszáz méterig
Ugrik, mászik, lép
Nemes cél ami szép...
Sötét volt a lakkszagú teremben,
benne, mint jeges-fagyos veremben,
egy ember forgolódott tehetetlen,
orcája halvány pírtól pozsgásodott,
hol lehajolt, hol a plafonra dobott
egy maréknyi porladó szegycsontot,
táncolt a parfümszagú búbánattal,
kezébe vette kezét, máskor csak...
Adott az élet valamit
valamiért, valamit (mit?),
mézédeset, túl keveset.
Nem hiszem! Csak ennyi lehet?
Nem tudom, ki lettél,
Régen itt voltál, most eltűntél,
Fáj, nem is tudod, hogyan fáj,
Ez a folytonos, értelmetlen viszály.