Szomorú szerelem
Egyedül vagyok ködpárás alkonyon,
aranyfények vándorolnak arcomon...
Nagy szívednek kicsiny ablakán
Lestem, miként vagyok kabalád,
És ezt megőrizni akarván
Nem kértem kettőnknek balladát.
A szívemet viharos szél fújja.
Azt érzem, már nincs tovább.
A bánat nyomaszt minden reggel.
Te elmentél, és itt hagytál.
Leveled az asztalon arról mesélt,
Mást szeret a szíved már rég.
Elengedni mégsem tudlak én!
Jó reggelt, ébredés,
hová tűnt az ölelés?
Jó reggelt, ébredés,
tán álom volt csak az egész?
Tu sei la mia vita, mondja az olasz.
Te vagy az életem, mondja a magyar.
Ti amo, mondja az olasz.
Szeretlek téged, mondja a magyar.
És ezt úgy mondja tiszta szívből, aki szeret,
Hogy a szíved sajdul, szemedből könnyet facsar.
volt, amikor nem volt még, volt, amikor kerestem,
volt, amikor vágytam rá, volt, amikor nevettem...
Valamikor, régen
fogtuk egymás kezét,
valamikor, régen
néztük egymás szemét.
Magányosan az éj csendjében
a vágyszomjas esedezések
rám hullajtják fájó hangjukat,
és élik kínzó halálukat.
Titkos hiányod játszik
a reménytelen csendben,
egy csodálatos néma dalt
dalol a fülembe...
Majd mesélj, milyen volt életed,
Miután eldobtad ideálképedet.
Majd mesélj, milyen volt nélkülem,
Megszűnt általad egy lételem.
Házunk előtt csavart fűzfák ágai,
próbálnak a napsugárral játszani;
hajladoznak, zizegnek és zenélnek,
halk neszekkel sustorognak a szélnek.
Ölelkeznek fűzfaágak szorosan,
lentről nézve, két fának egy lombja van;
A pillanat ébresztett,
s a gondolatok marasztaltak,
érzéseket keltettek,
s reménytelenül ragaszkodtak.
A múltban hagytuk a jövőnket,
Felemésztették közös erőnket.
Egyre nehezebb kitartani,
Agyat s szívet szétválasztani.
Zivatar Jankó
kemény és bátor,
erős a karja,
fákat korbácsol.
Mindenhol Téged látlak...
Álmaimban,
A reggeli kávémban,
Az újság címlapjában
S a kisbetűs rovatkában,
Te nézel rám a tükrömből,
Egyedül eszem omlettem...