Szívemben
Szelíd lényed zajától zúg a fejem,
Izeg-mozog benne a gondolatod,
Mert eszmévé váltál pőre szívemben,
Minek melegét egyedül Te adod.
Hallgat idebent a puha csend,
benéz az éj a kis ablakon.
Odakint a holdfény játszik
a hófehér dunnahavon.
Csorog a könnyem,
Szívem fáj közben:
Mert nem lehetek veled!
Ó, mondd, mit jeletek neked?
Rebi, aki csodálatos,
fényes, barna hajjal.
Nem vagy miattam bánatos.
Az élet teli habbal.
Viselkedésem és a tudat nincs összhangban,
Mármint furcsa ebben a hangulatban.
Mára már elfelejtettem, miért vagyok itt?
Annyira nem is vagyok fitt.
"Mai napig ő tud csak a verseimnek hőse lenni,
Ami már rég nem lehet ennyi, nem kell jönni-menni.
Ő az egyetlen tubicám, akitől nem kell csenni,
És nem mellesleg a gyönyörűm, akiért mindent meg kell tenni."...
Marad itt a fénylő Napsugár,
menne már, de még csodára vár.
Azt szeretné, hogy én megcsodáljam,
fürödjek utolsó sugarában.
Csendet kérek, hallgassatok!
Szívemben egy új vers születik.
Frissen ébredő hajnalon
máris papírra kívánkozik.
"Csak én birok versemnek hőse lenni,
első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam."
Bezártalak a szívembe,
mint egy kedves kincset.