Szikla
Sziklákon álltam, hogy felhőid elérjem,
az üveghegyen túl a semmi várt,
ujjaim nyújtottam, remegett a térdem...
Lobog még...
de véle porlad,
kit szeretünk oly` régen,
mint kialudt tüzek, tűnnek el
földhalmok tengerében...
Amikor mar a világ, és nem talál imád,
elveted őt, de megmaradsz,
ha vékony a jég, vagy csak egyensúlyozol még,
a tetteid ekkor mutatják, te vagy a példakép!
Mi lehet a szikla titka?
Ki ezt tudja, igen ritka.
Nagy, méretes kődarab,
Tetején néha nedves kalap.
Sziklát álmodik a kavics,
hogy büszkén állott egykoron,
mint öröklétre megteremtett,
messzenéző hegyorom.
Ábrándos éjjelen óceánt képzeltem,
amint a habjai szikláknak csapódtak.
Itt állok Világból felettébb képzetlen,
míg sorsom percei bőrömre rakódtak.
Kisküküllő patak
Bucsin-tetőn ered,
körbeölelgeti
a nagy fenyveseket.
Hatalmas, érdes szikla az Isten,
vézna, őszült Sziszüphosz vagyok én.
Leülök a hegy ormán, s támaszom
a lenge szegfű apró levelén:
éji könnyek, füstszagú harmatok.
Megint kidőlt a só.
Tenger mos eget.
Kába hajótörött
füstjelet ereget.
Ami elől menekültél,
sós hideglelés,
kúszás a sárban,
fogak közt a kés.
Könnyek közt fekszem Előtted.
Túléltem a fagyot.
Átlépett engem a tél némán
és még mindig itt vagyok.
Még kapaszkodom, még előttem a szikla.
Még másznom kellene életem sorsfalát.
Még nem aludt ki hús-testemben a szikra,
míg világítva nyílnak bennem út-violák.
roppan a szikla, pattog a szikra
cseng-bong a csarnok és reng a talaj
ha kósza szikra száll szakállunkra
egy kupa habzó ser eloltja majd
Testi fájdalom tanít csendben tűrni
Esti gondolatokat leszűrni
Sziklává szilárdul észrevétlen
legyintett mindennapok hordaléka
- immár hozadéka -
Márványszobroknak hitt szalmabábok...