Szeretlek
Hónapok óta, pici Lelkem,
Melengeted az én lelkem.
Oly rég vigyázol már reám,
Már szíved az én kis hazám...
Sodort az élet, érkeztem s távoztam,
volt, hogy olykor ébren is álmodtam,
az éveket, mint könyvem lapjait, számoltam,
míg eljutottam oda, ahol állok ma,
itt előtted, melletted, sehova nem vágyódva,
s már látom, mit a múló idő magába zárt...
Elcsépelt a szó: szeretlek.
De mit mondhatnék, ha így van?
Szívemre ható szemednek
Én már olyan rég megnyíltam.
Harmóniádból szállnak a hangok.
Templomi áramú harmóniák.
Elszáll hozzám gyönyörű hangod.
A "tiéd mindig" - szól orgonád.
Hajnali csendben
tisztul a jellem,
titkod a lelkem,
éled a báj.
Szeretlek, mert szeretsz,
vidáman rám nevetsz.
mert fogod kezemet,
mert adod szívedet,
mert bízhatok benned,
mert csókolsz ezerszer,
mert jó vagy mindenben,
így lettem szerelmes.
Olyan vagy nekem,
mint álom a létnek,
éjféli égbolton
a csillagképek
Istenem, de szeretlek!
Mézédes emléked itt kering fejemben,
Forró csókjaid még őrzöm szívemben.
Igaz voltál, vagy tán csak álom?
Szeretlek, ezt sose feledd,
Nyújtsd felém remegő kezed,
Halld, szívünk egyszerre dobban,
Nem szeret más nálam jobban.
Nem ismerlek, volt igaz, ám ez már a múlt,
Most szeretlek, mint egy vad, békés háborút.
Szeretlek,
bár szerelmem önző és
zsarnok.
Ad,
majd elvesz,
enged,
de korlátoz.
Szeretlek.
A vasútállomásig és vissza, s nem eresztlek.
Mosolyod, ami engem mindig elvarázsol,
Az életből perc alatt minden rosszat elhatárol.
Nem kérnék én mást az égtől, csakis egyetlen percet,
Hogy én legyek az a szerzet, ki karjai közé rejthet.
Szeretlek, mint gyermekét anyja,
Ki ha menni akar, engedi,
De senkinek nem adja.
Szeretlek, mint kisgyermek anyját,
Ki csak akkor nyugodt, ha látja,
S érzi, keze simogatását!