Szerelem
Ha völgy leszel,
Én hűs patak benne
Ha te vagy a patak,
Én ívelt híd felette...
Lelked fehér vásznára festenék
zöld mezőt nagy, tűzpiros virággal,
nádirigót fénylő, arany szalmaszállal.
Ha lenne koromból gömbölyűszép száz év,
nézhetnél akkor is szerelmesen rám még,
s az ezernyi ránccal is kedves arcomra,
ha rajta nem múló mosolyom ragyogna,
és hangom hallatnám varázsos énekként...
Imádni való libuska
Mellkasodon fekszem,
Tagjaim ernyesztem,
Átkarolom vállad,
Olyan jó itt nálad!
Mondanám, én eleresztlek,
de a kezem görcsösen fog,
szerelembe keresztellek -
nincsen, aki tőlem elold.
Utolsó rózsádat kertedből add nekem,
hadd hirdesse még, hogy volt egy szerelem:
érzés, amely nappalt bár sosem láthatott,
de éjjelente, ó, mennyit álmodott.
Csend ül a szívemen, mosolyom végtelen,
benne a vágyam, és benne a szerelem.
Örökkön keresem, mi egykor elveszett,
emésztnek lángok, és emészt a szeretet.
Hatvanöt éves lettem én,
évekbe fúlt halvány remény.
Ej, vén legény,
ej, vén legény.
Megláttalak, s sorsom lettél,
Utaimon velem jöttél,
Társam voltál oldalamban,
Szívem fonta kosaramban.
Egyéjszakás kaland után - a nőnél
Hajam festem rézzel,
Most is érzem - nézel.
...én meg az eső, szirmaidnak éden.
Te vagy a csend a szózivatarban,
én meg a vigasz akkor, hogyha baj van.
Csak egy kósza gondolat,
mi az aszfalton ott maradt,
és az esti szürkületben
bambán nyúltak az égbe
a megkopott tűzfalak,
ahol a lelassult idő
hagyott szürke foltokat.
Szívedet simítom, ölellek két kézzel,
hogy miért szeretlek, nem fogom fel ésszel.
Ilyenkor engemet elkerül a bánat,
jól érzem magamat vendégként tenálad.
Íveken emelkedünk egy szintig,
Ahol a tudomány már elakadt,
Ott a hit és a gyönge szeretet,
Mely mély érzésekből fakadt.