Szerelem
Nősköltemény a borról
Borra, nőre az jellemző,
számtalan a közös jelző,
ízlés dolga eltérhető,
jobb, ha magad vagy szakértő.
Tavasz
Még hidegen fénylik a füstszínű reggel,
még hószagú harmaton siklik a Nap.
De érzem szívemben a rügy fakadását,
amint lelkem tüzével megsimogat.
Könnyed a mosolyod, simogatón lágy,
Kezeddel simítsz, megérint ezer vágy.
Lobogni szeretnék, lobogni, égni!
Veled ébredni, érted remélni...
A szív nem téved, tudja, mit keres,
De a vágy sokszor ábrándokat les,
A józan ész már rég kispadon ül,
Mert a lélekben túl nagy az űr.
Látod-e még
Árnyként suhanni alakom, ha súlyos ködbe vész,
Amikor lábnyomom porát őszi esők mossák?
Szivárvánnyá merevedik köztünk a távolság,
S ha a ráncaim egyre csak gyűlnek, azt kérdezném:
- szeretsz-e még?
borízű csókok hívogatnak
elcsalnak magukkal messzire
a tó partján járok újra
hétköznapjaim nem érnek ide
versekkel állítok emlékeket
hiszen a fotó mit sem ér
pedig a móló királynője épp...
Szívem külseje napról napra egyre reped,
s lelkem minden egyes órájában csakis érted eped.
Ami neked szép, az nekem is.
Ami neked jó, az nekem is.
Ami neked fáj, az nekem is.
Ami neked kell, az nekem is.
Amid nincs, azt én adok.
Amit kapok, elfogadom.
Amilyen vagy, olyan vagyok.
Magányos a lelkem,
nem ért meg senki sem.
A szemeim csordultig vannak könnyekkel,
melyek eláztatják testemet.
Már egy év eltelt, hihetetlen még,
Már egy éve, egy félből lettünk egy egész.
Azóta kerek az én világom,
Mióta szívemben kinyílt a virágom.
Hiszek a szemnek. Tavasz van.
Minden pillantás szerelmesebb.
Karodon végigáradok, ellengnék
rajta végtelen. Lehetnék kikeletedben
bimbó, ágadból kibukfenceznék
egy reggel, nevess, majd ámulj,
rügyedből szirmonként bomolnék
orrszöszödbe. Lehetnék fény...
Szerelem, szerelem, talán soha meg nem lelem.
De hogy is lelném meg, midőn lelkem itt emészt meg.