Szerelem
Karjaid kalodája
Szabadságom szép szárnya
Életem csodája.
Életemben láttalak
És a szívembe zártalak,
És a házad előtt vártalak,
Öleléssel kezdtem,
Csókkal befejeztem,
A hazafelé utamon,
Hacsak rád gondolok,
Jutalom, hamarosan...
Mikor kezedben nyugszik a
kezem
Hevesebben ver egyből a
szívem
Mikor halkan suttogod a
nevem...
Szemedben, mint a tükörben látom önmagam,
Arcom piros, és mosolygok minduntalan.
Pedig csak a megszokott kép,
Mi bájosan rám visszanéz.
Délután jár már, alkonytájt,
Kinyitom a temető ódon vaskapuját,
Meleg még a napsütötte fém,
Nyikorog egy kicsit még.
Te vagy az egyetlen, kire megérni várni,
Egyszer majd minden este én foglak a karomba zárni.
Zálogba adtad szívem,
mert többre volt szükséged.
Nem volt elég a szerelmem,
tovább adtad a lelkem.
Felkeltem a hajnalt, kedves,
ma újra veled kóborlok,
az öröm úgy öleli át szívem,
mint falevél a lombot...
Lehoztad nekem a csillagokat.
Elszállásoltad szívem, mikor reményt vesztett.
Most nálad van. Teljes a varázslat,
S most megpróbálom újra. Még egyszer.
Kávéval kelek reggel, de karod nem enged.
A csókod selymesen simogatja fejemet,
Visszacsalogat lágy hangod és pillantásod...
Egy megkopott kandallóóra volt az íróasztalán,
Mi már nálam jár halála után.
Erre ébredtünk, feküdtünk, szerettünk,
Nevettünk, zenéltünk, mi így léteztünk.
Utazok a mélybe,
kísérőm egy szellem.
Ő nem egy lélektelen test,
hiszen dobog a szíve,
talán értem ver oly hevesen.
Miért én vagyok, aki több neked, mint más?
S a jelenlegi életünkre miért nincs ráhatás?
Nem kellene igazán semmilyen felhajtás.
Csak napra-nap egy kis léleksimítás.
Lábadban lennék minden lépésed,
hogy sehonnan se késs el.
Kezedben a simogatás,
az érinteni vágyás.