Szépség
Köd
Szitál,
Halovány
Napfény dereng.
Bús, őszi reggel.
Fák hegyén megcsillan az ősz éke,
ezüstköd ül a nyári kékségre,
illanó fény reszket a víz felett,
rajta merengő csendfátyol neszez.
Vele álmodtam az éjjel...
Még annyi sok mindent mondanék, tennék,
Ám két szó elmond mindent, szeretlek még.
Ki nem látja meg a szépet,
az meg sem érdemel téged!
Ne a külsőt vizslasd,
a belső hangot kutasd!
Ismét egyedül ér engem az alkony,
a múzsa szól hozzám kedves hangon.
A tollam készen, csak parancsra vár,
az idő most nem számít, az óra áll.
Fejem fölött az ég,
körülöttem az erdő csendesen integet,
szél ringatja lágyan pihenni vágyó szívemet.
Megrezzen a lomb, s a gondolat ráül a fákra,
néma a szó, s a beszéd is némán talál ma.
Citrom-hajú nyár elillant,
bronzos fürtöt visz a szél,
gesztenye szemével pillant,
zizzen, reccsen - így regél
Miért oly fájó
minden ősz, és
miért gyönyörködünk
a szép tájban?
Megrövidült őszi napok
csoszognak ablakom alatt,
a nyár elszórta vakító színét,
fénye és melege már lejjebb apadt.
Szeszélyes évszak, napsütés kínoz,
csordul a bőség, kehelyből iszom
kifacsart alma mézédes levét,
a szőlőtőkén néhány seregély
rózsaszín fürtről csen finom szemet,
a füstifecskénk nem fog már legyet,
elrepült délre a kedves madár,
üres a fészke, mert elmúlt a nyár.
Költőnek lenni
A költőnek dolga, hogy
mozogjon a tolla!
Hamarosan sátrat bont a nyár,
Szótlan tovaoson... Ó, mily kár.
Délre szállnak a fecskék, darvak,
A fészkek üresek maradnak.
Áprilisi csélcsap szellő
terelget pár gomolyfelhőt,
ami még a télből itt maradt.
Hegygerinc hátán kecsesen táncol,
faágak között gyakran viháncol,
nyargal a réten, virágot szakajt,
sohasem ül le, hiába a pad.