Szépség
Tavasz ujja színeket fest,
ághegyekre bimbót pettyez,
szirmot simít, rügyet fakaszt,
madárdallal betakargat.
Ülj ide mellém, kedvesem,
nézzük mi ketten a vizet,
folyik előttünk csendesen,
eveződ szorítsd rendesen.
Az elsöprő szerelemnek
tüze emészt engemet,
nyoma sincs a fegyelemnek,
mely zabolázná lelkemet.
Még mindig ravasz...
(septolet)
Végre,
Végre,
A hideg télnek vége!
Tágra nyitott virágszirmon,
Aranysárga nárciszokon
Varázslatos tavasz ébred.
Mélyebben lélegzik most már a szél,
tuliparázs a messzi alkonyfény,
kigyúl a csillagok szívlámpása,
mint Isten-sóhaj, terül a világra.
Nádszálak közé
bújt el a tavasz,
szép nyárnak öltözött,
így lett nagy kamasz.
Zöld selymű pázsit felett
karcsún az ég felé nyúlt,
harmatgyöngy párás teste
napsugártól lángra gyúlt.
Szeretem a felkelő Napot, ha fénye harmatcseppen ragyog,
Ha ablakomon beszüremlenek hangok, kedves madárdalok.
Álomvilág nem kell nekem,
nincs ott valódi szerelem.
Nálad nélkül bús az élet,
olyan, mint a végítélet.
Hűs koránnyal
Talpra pattant,
Nyűtt kosárba
Szemet mert...
Szép indiánnyárban a tóban fürödtünk,
színes tündérrózsák nyílottak köröttünk.
Tó tükrén cikázott az őszi napsugár,
milyen jó, hogy reánk sok ilyen szép nap vár.
Hajnali fénycseppekkel érkezett,
szellő karján a szobámba osont,
éreztem meleg-bársony ujjait,
ahogy végigsimít az arcomon.
Tarka szürkébe öltözött este,
Hágott a narancségbolt helyébe,
S ködpamacsnak nedűs, édes teste
Libbent lent alvó fáknak elébe.
Már alszik a város didergő csendben,
és szél süvít végig kihalt utcákon,
jégvirágot sző a hulló könnycseppre,
felhő jár táncot ezüst holdsugáron.