Szabadságvágy
Mivé leszünk, ha elmúlik a szerelem,
S úgy élünk egymás mellett, mint két idegen.
Hangunk, szavunk nem hallja már egyikünk sem,
Így illan el az életünk oly sebesen.
A groteszk gipszfej
Körbeüljük bakokkal,
S nem beszélünk azokkal,
Kik elmélyedve csodálják
S szép szavakkal dobálják.
Lelkem belepusztul hiányodba,
szívem belesajdul játékodba.
Rab vagyok egy várban,
sötétben, bezártan.
De szívem messze száll,
akár a vadmadár.
Ha elfuthatnék,
Ha megszökhetnék,
Nem várnék,
Azonnal mennék.
a füstkarikákon áttört szuszogás
meggörbít ma acélrácsot
álmodik az éjjel
s az álmom...
Lusta a magyar szabadságvágy,
Csak nehezen kéri jussát,
Megszokta már e tunya nemzet
Az idegenek sorsát.
1956
Rengett a föld talpuk alatt,
mikor e nap hajnal hasadt.
Együtt léptek, kéz a kézben,
bizakodva, szép reménnyel
Feltámadt a remény,
lobogott a lángja,
táplálta százezrek
szíve dobbanása.
Oly korban éltek,
hol emelt fővel járni,
sorból kiállni,
Istent imádni vétek,
mikor kenyeret jegyre,
sorsokat káderkedvre mértek,
ahol a narancs parancsszóra ért meg,
s itták minden kortyát keserű levének.
Elkopott csizmában dagasztom a sarat.
Segítőm, a hátszél olykor szembefordul.
Célomhoz közelítek, - az távol marad.
Gyorsítok a tempón, a csizmám csikordul -
lám, akkor az ösvény is felfelé mozdul.
Felhőtlen szabadság,
vajon mikor látlak?
Mikor élhetem át
ezt a csodás vágyat?
Szívem ritmusa a haza jajszavát visszhangozza...