Sötét
Mérged fonja át
szívem egy darabját.
Lelkem tavaszát
már senki sem adhatja át.
A por gyermeke,
a halál fivére,
eljött értem a sötét,
s engem kér.
Hogy csimpaszkodik a hold! Buta lény.
Belegabalyodott a sötétbe.
Ama gyöngyök pedig szétgurultak
az űr-horizont minden szegletébe.
Kavarog minden bennem,
Könnyes a szem,
Fáj a szív, a szívem,
Kimerült a testem.
Tárnában nem világít a Nap,
felhős égen a Hold sem fénylik.
Sötétek a csillagok
e bűnös hajnalon.
Hiába közeleg a karácsony,
ha minden jóság a porba hullott.
Gazdám kezében póráz lapult,
S kedélyen sétára csalogatott,
Mosolygó arccal nyitott kaput:
Siető meglepetést tartogatott.
Csillag leszek, hogyha kéred.
Fogom kezed a sötétben.
Elfelejted, ami bántott.
Szebbnek látod a világot.
Sose félj!
Már nem bírom,
elhagyom ezt az életet.
Mint lábam alatt a porszemek,
úgy peregnek letaposott perceim,
s érzem: nincs tovább.
Lefekszem itt, kiárkolt gondolatokkal
nagy sugarú kört rajzolok az égre.
Benne pirosra festi bánatát a csillag.
Hosszú szalagokat ejt, húz - magának
kapaszkodik belém, és eljátssza velem
lelkének álmát.
Miért nincsen szerelmem?
Miért rossz az életem?
Mindent én sem tudhatok,
csajok után koslatok.
Őszi levélként hullik alá
szívem egy darabja.