Sötét
Álmosan pislognak a csillagok az égen,
a hold fényfátyollal borítja az éji tájat.
A tücsök sem ciripel, holnapra hagyja,
a madarak is lepihentek a fészekaljba.
Lelke sötét, mély börtönébe zárva,
a halovány fényt, mi fent csillan reményként,
csak alulról lesve üldözi, a szabadságot várva.
Haragos, tébolyult lidérc,
ki bezárta,
kínozza s fojtja,
elemészti teljesen,
folyton csak darabjaira hullik csendesen.
Tompult érzelmekkel létezem.
Magammal szépen, lassan végezem.
Csendben sírok a sötétben.
Nincs őrangyal mellettem.
Fekete betűk.
Fekete könyvek.
Fekete oldalakon fekete szörnyek.
Odakünn a sötétben karvalyok éneke
zengi, hogy az éj fekete, fekete.
Sötét szobámban sötét hangok uralkodnak,
mélyen a fejemben sötét gondolatok marcangolnak,
sötét ablakomon már nem süt be a napsugár,
sötét falamon az órám is szarul jár.
Pukkan a buborék, a hideget érzi a bőröm.
Fázik a magány, a tudat ott van a földön.
Éjszaka kilábalsz a fövenyre
vacogó homokszem-sercegéssel,
áttetsző medúza-remegéssel.
Várni fog. Puha bársonyköpenybe
Vigyázz, mert ahol megjelenik,
ott a halálhírt bejelenthetik.
A népnyelv ezt mondja,
máig riogat a hangja.
Egy sötét teremben állok,
Egy halvány fénycsóvára várok.
Egy fortunai jel is elég lenne,
Egyszer végre megteremtődhetne.
Sétálok, csak ácsorgok.
Rám mordul, én rámorgok.
Szív-éhes vadat látok.
Élettel sújtott átok.
Esőcseppek hullnak,
könnyem arcomon csorog,
egy fénykép a kezemben,
némán ballagok.
Gondolatok a magányról
Mennyi nap tovatűnt!
E szikrázó nyárból
Lassan kifelé vezet utam.
Halványbarna testemen
Tűző napsugarak
Hatolnak át, s a fák között
Ringó szellő suhan.