Sötét
Hibáztam... oké... de ez miért baj?
Eső nélkül sincs sohasem vihar!
Elvárják egy tökéletlen világban,
Ne találjak hibát rothadó virágban!
egészen, mert másképp nem lehet,
teljes lényemmel vagyok, ki szeret,
éjen át s napon át, át- meg átölellek,
odakinn levelek remegnek
Olykor sötét
és borús,
a remény nem lakja.
Olykor a szív csak
megszokásból dobban.
Álmosan pislognak a csillagok az égen,
a hold fényfátyollal borítja az éji tájat.
A tücsök sem ciripel, holnapra hagyja,
a madarak is lepihentek a fészekaljba.
Lelke sötét, mély börtönébe zárva,
a halovány fényt, mi fent csillan reményként,
csak alulról lesve üldözi, a szabadságot várva.
Haragos, tébolyult lidérc,
ki bezárta,
kínozza s fojtja,
elemészti teljesen,
folyton csak darabjaira hullik csendesen.
Tompult érzelmekkel létezem.
Magammal szépen, lassan végezem.
Csendben sírok a sötétben.
Nincs őrangyal mellettem.
Fekete betűk.
Fekete könyvek.
Fekete oldalakon fekete szörnyek.
Odakünn a sötétben karvalyok éneke
zengi, hogy az éj fekete, fekete.
Sötét szobámban sötét hangok uralkodnak,
mélyen a fejemben sötét gondolatok marcangolnak,
sötét ablakomon már nem süt be a napsugár,
sötét falamon az órám is szarul jár.
Pukkan a buborék, a hideget érzi a bőröm.
Fázik a magány, a tudat ott van a földön.
Éjszaka kilábalsz a fövenyre
vacogó homokszem-sercegéssel,
áttetsző medúza-remegéssel.
Várni fog. Puha bársonyköpenybe
Vigyázz, mert ahol megjelenik,
ott a halálhírt bejelenthetik.
A népnyelv ezt mondja,
máig riogat a hangja.
Egy sötét teremben állok,
Egy halvány fénycsóvára várok.
Egy fortunai jel is elég lenne,
Egyszer végre megteremtődhetne.