Sors
Az Úr aranyszálat adott
A magyar nép kezeibe,
S megtartja a maradékot
Bizonyságba vezetve.
Természetes jogunk a szabadság,
de nem is tudjuk, míg nincs jelen.
Sorsunkat mások határozzák meg,
és éljük életünk védtelen.
Kik vagy mik vagyunk, s hová is megyünk,
mi az, mit egész éltünkben keresünk?
Merre visz utunk, s ki dönti el,
mi az, mit megteszünk, s mit vetünk el?
Robog a szekér...
Előtte egy ló, alatta sár.
Felette repkedő kismadár.
Rajta rázkódó férj és feleség.
Állsz a tükörben,
Eszedbe jutsz, ahogy nézed magad.
Túlcsordul a víz,
Látásod térben, időben ragad
Gyermekként Tüskevár,
Felnőttként tüske vár.
Vad vízen tobogán,
Mély ráncok bú taván.
Szerettelek.
Leborulok házadnál a hóban.
Átázott ruhám, megfagyott bőröm...
Lassan feladnám
De tudom nem tehetem
Mert béklyóba teszi két kezem
A legfőbb ígértem
Az évek, évtizedek, kinek mennyi adatott,
Villámgyorsan tovarepülnek, mintha nem is lettek volna.
Gyűjtögettünk szorgalmasan, rakásra halmoztunk minden
Lomot, kacatot, mit értékesnek gondoltunk.
Szemedben látok egy képzelt világot,
ahol harmónia, tisztaság, szépség
fedi el a pókháló-finom ráncot,
élő tükröm vagy, végtelen békesség.
Üzented a fénnyel
A világosságot,
Bársonyöleléssel
Közös, színes álmot.
Futok a kitaposott ösvényen,
Napnak aranyfoga néz reám fösvényen.
Járom a sorsom sanyarú útját,
Látom a napnak lemenő koszorúját...
Hosszú az út, amin visz a lábam,
Vajon teljesül-e majd egyszer vágyam?
Hátranéznék, ha lehetne,
De mindig azt mondták, csak nézz előre.
A remény
Egy végtelen,
Életre szóló engedmény.
Egy kulcstalan szobában,
Egy lyuktalan zárkában
Mid marad, ha nem reményed.
Valóságnak hitt létben
Csak egy színpad az élet.
Úgy forog körbe-körbe,
Mint színházban a díszlet.