Sírás
Álmomban sírni láttalak,
mélabús arccal ágyadban.
A sikert már el nem érem
Olyan kicsinek érzem magam ma este,
Olyan védtelennek,
Erős lennék,
De nem tudok, hisz nincs már remény.
Csak ülök és sírok,
Bámulom a lapot,
De írni nem tudok,
Tehetetlen vagyok.
Lesz még jobb is
Folyik az orrom, mint a csap,
Így jár, ki influenzát kap.
Torkom marja, mint a sósav.
Egy hete lesz már, maholnap.
Halálra rémültem, mert rám talált a hangulat,
Hogy keressem az igazi arcomat.
Mert mindenem belejajdul, ha hallgatom a hangomat,
Nem akarom hallani a gondomat.
Ködös álmok
a végtelen úton.
Nincs is másom,
csak amit most látok.
Miért sírunk, ha meghalnak...?
Élünk. Rohanó mindennapokban.
Nem foglalkozunk halállal,
csak néha gondolatban.
Régen és most
Szélesre tárt, nagy kapu előtt
hívogatnak koszorúk és "virág-mezők".
Van itt mindenféle tarkaság,
mi elbírja a temető arculatát.
Fekszem a fűben, emlékezem most mélyre leszálltan,
mikor elmentek, mennyire sajgott, utánuk vágytam.
Sok csodás lélek ment már előre nyugtató Mennybe,
nélkülük élünk itt lenn a Földön, könny a szemünkben.
Mamáimat s anyukámat
nem láthatom sok év óta,
a messzeség sors-útjukat
gyászfátylával betakarta.
Bár ne tudná soha senki,
ne is ejtené ki soha senki,
fájdalom, mi a szívedbe hatol...
Csitult a vihar,
alszik a város,
az utca kihalt,
sötét és gyászos.
Elfog a kétség, félelem,
ha nézem az egész életem...