Sírás
Szerettelek
Rájöttem, hogy mindig fájdalomból írok,
Remélem, nem veszed zokon.
S minden kínom egy pohár borban áztatom,
És talán még kettőben.
Egyszer, március közepén
Feleltünk: Kristóf és én.
Az én feleletem hármast ért,
Kristóf felelete négyest ért.
Édesapám!
Apám,
Apám,
Édesapám!
Lehet a rosszhoz is jó képet vágni?
Lehet-e nevetve sírni, ha kell?
Mikor a boldogság kartávolságnyi,
s vele a sors vigyorral rohan el.
Álmomban sírni láttalak,
mélabús arccal ágyadban.
A sikert már el nem érem
Olyan kicsinek érzem magam ma este,
Olyan védtelennek,
Erős lennék,
De nem tudok, hisz nincs már remény.
Csak ülök és sírok,
Bámulom a lapot,
De írni nem tudok,
Tehetetlen vagyok.
Lesz még jobb is
Folyik az orrom, mint a csap,
Így jár, ki influenzát kap.
Torkom marja, mint a sósav.
Egy hete lesz már, maholnap.
Halálra rémültem, mert rám talált a hangulat,
Hogy keressem az igazi arcomat.
Mert mindenem belejajdul, ha hallgatom a hangomat,
Nem akarom hallani a gondomat.
Ködös álmok
a végtelen úton.
Nincs is másom,
csak amit most látok.
Miért sírunk, ha meghalnak...?
Élünk. Rohanó mindennapokban.
Nem foglalkozunk halállal,
csak néha gondolatban.
Régen és most
Szélesre tárt, nagy kapu előtt
hívogatnak koszorúk és "virág-mezők".
Van itt mindenféle tarkaság,
mi elbírja a temető arculatát.
Fekszem a fűben, emlékezem most mélyre leszálltan,
mikor elmentek, mennyire sajgott, utánuk vágytam.
Sok csodás lélek ment már előre nyugtató Mennybe,
nélkülük élünk itt lenn a Földön, könny a szemünkben.