Sírás
Ködös álmok
a végtelen úton.
Nincs is másom,
csak amit most látok.
Miért sírunk, ha meghalnak...?
Élünk. Rohanó mindennapokban.
Nem foglalkozunk halállal,
csak néha gondolatban.
Régen és most
Szélesre tárt, nagy kapu előtt
hívogatnak koszorúk és "virág-mezők".
Van itt mindenféle tarkaság,
mi elbírja a temető arculatát.
Fekszem a fűben, emlékezem most mélyre leszálltan,
mikor elmentek, mennyire sajgott, utánuk vágytam.
Sok csodás lélek ment már előre nyugtató Mennybe,
nélkülük élünk itt lenn a Földön, könny a szemünkben.
Mamáimat s anyukámat
nem láthatom sok év óta,
a messzeség sors-útjukat
gyászfátylával betakarta.
Bár ne tudná soha senki,
ne is ejtené ki soha senki,
fájdalom, mi a szívedbe hatol...
Csitult a vihar,
alszik a város,
az utca kihalt,
sötét és gyászos.
Elfog a kétség, félelem,
ha nézem az egész életem...
Kinyíltak a kapuk:
Fájó emlék sajdul,
Dérvirágot gyászol
Lelkemben a hiány.
Ellágyul a táj. Olyan a világ,
Mint illatos édesség, amikor
Virágokra porcukoridill száll.
"Ásó, kapa, nagyharang"
ülünk a gangon, nincs harag,
a gyerek bent minthogyha sírna,
ó, hogyha mégis szárnyam volna,
ó, hogyha együtt szállhattunk volna!
A testem hangszer, élet a húrja.
Kottán hangjegyek - a lélek útja.
A szívem ütemre dobol, remeg.
A zene felsír, mert játszol velem.