Seb
Szavam elakad, ajkam Neked dadog,
a távolság elapad, végre Veled vagyok.
Ahogy eddig, most is újra libben lelkem
Miattad, és érzem, hogy minden rendben.
Csak egy sebzett lelkű nő maradt utánad,
ki bánatát mélyen rejteni kényszerül,
de magának nem hazudhat büntetlenül.
Angyalszárnyam kitárom,
elesett a királyom.
Átjárja a gyötrelem,
védelmezőn ölelem.
Kitártam szívem
Ütött-kopott ajtaját...
- Egymagam -
Önmagam valóját.
...vagy sebére ír létezne,
ha nem lenne gyűlölet, düh,
de fájdalmat gyógyító nedű,
ó, ha mindez lidérc lenne,
s oka az ember félelme!
Amikor újra bízni kezdek,
mert elmúlóban a régvolt sebek,
és sarjadnak el nem múló rügyek,
hátat fordítva az eredendő bűnnek:
Akkor tudom, hogy Új Korszak érkezett,
s bár lehet, úgy tűnik, kérkedek,
de van, aki tenyerében hordoz,
ápol, magához ölel, gondoz.
Most csak úgy leül a tájra,
mélán elmúlását várja
kék zagy
tél-fagy.
Tartom magam, adom a keményet,
álarcom újra fent, csak a szemem árul el.
A félelem ritmusa
Nyálszagú sátor,
izzadó vásznak,
dohos ruhából
kilóg a látszat.
Nincs mit titkolnom, még mindig téged várlak,
Még el tudom hinni, hogy egyszer újra karjaimba zárlak.
Nehéz döntenem, hogy melyik részét éljem...
Mit keresek egy olyan világban, hol könnyes az öröm,
S minden fájdalom okozata, csak bosszú és könyör,
Keresek-e valamit, ezen pusztuló és kopott földön,
Vagy csak vándor vagyok itt, hogy láthassam a közönyt.
Gondod van, de majd
Egyszer, na kérlek, egyszer
Oszd meg velem bánatod.
Engedtem a hazug szavaknak.
Elhittem, hogy a szív szeret.
Most kőfalakként leomlottak,
betemetnek engemet.
Nem írhatok már,
meg nem engedem,
meg nem én vagyok,
és meg sem halok,
csak halkan áll
egy bölcsebb lány...
Egyszer volt, hol nem volt,
Egyszer élt, de már holt.
Egyszer hitt és egyszer sírt,
Egyszer bízott s már nem bírt.