Sarki fény
A sötét utca végén egy fáradt lámpa világít.
Erőtlen.
Lábánál újabb virágát nyitja a szemét.
Befonja lassan.
Dermedt csendbe burkolózott a világ,
szívembe markol az üresség,
az északi szél vadul tombolva
arcom felé nyújtogatja rideg kezét.
Düledező romok között lépteimmel haladok,
utak, ahová vezetnek: összeomló városok,
finomszemcsés por szitál, márványvakolat,
szép csendesen fedik be öregedő arcomat.
Karácsonyom! Te!
meghitt pillanat
vágyott ajándékom vagy a Nap alatt
rám öleled az örökzöld illatot
míg a sors keze fagyöngyöt aggatott
fejünk fölé, az égre
már sose legyen vége
a táncnak, a csóknak...
Apró, pelyhes hópihécske útra kel a légben,
puhatolni szellők szárnyán, mi van a vidéken?
Nem ismert ő eddig semmit kint a nagyvilágból,
Északi-sark jégvidékén rossztól s jótól távol.
Felvette fekete estélyijét az ég,
S millió csillogó ékszerét.
Nyakában lóg a holdvilág,
Színházba készül a világ.