Reménysugár
Van, hogy szótlanul őrlődök
A pillanatok végtelensége alatt,
Miközben szóra nyitnám a számat,
De csak hangtalanul szenvedek.
A felhők peremén egy angyal szárnyra kapott,
Zizzenő, kósza szellő suhogást hallott.
A remény sugallatát szórta szét a földre
Az emberek szertefoszló hitét erősítve.
Ezüstös ködmönben érkezik az est,
kerekké nőtt hold fényével fest,
s mint sok-sok fényes, apró tündér,
táncol a holdsugár a tó víztükrén.
Nem boldogság, még nem.
Nem ért véget az éj sötétje,
De azt hiszem, így is menni fog.
Hogy csinálod? Nem is értem,
Szívem tőled joggal féltem,
Egyszer régen megsebezted,
Vagy én voltam telhetetlen?
Marad itt a fénylő Napsugár,
menne már, de még csodára vár.
Azt szeretné, hogy én megcsodáljam,
fürödjek utolsó sugarában.
Az élet elsétál mellettünk,
oly sok mindenre emlékezhetünk,
emlékeinkbe szerencsére belelátunk,
és újra van miről álmodoznunk...
Folytatás
Eljött a pillanat, mikor végre látlak,
Könnyes szemmel karjaimba zárlak.
Csillogó reménysugár mosolyog felém,
Ígéretet hoz, látom a szemén.
Leszállt a hűvös este, s eljött az óra,
Mikor elmerülhetek gondolataimban.
Most csend van, a fürkésző némaság ölel,
Szívem titkos kérdéseire ki felel?
Amiért fájó szíved dobog,
van, hogy néha érte zokog.
Erőt kell magadon venni, a
bajban megértőnek lenni.
Vallom, s csakis én, hogy bennem ébred
minden szó, mely gúzsba szorul érted.
Lelkem mélyén születik vajúdva,
s verseimben hozzád visszajutva.
Egy vagy csupán a millióból,
tavasz, nyár, ősz vagy tél.
Mit számít ha időt nyertél,
s ha eljő az idő elköszöntél,
Szívem csak remél, remél.
Csak egy apró reménysugár,
Ki mindig előttem jár,
Ő nekem hitet ad,
S néha picit vigasztal.
Egy magányos fa tövében ülve,
A csillagok ragyogását fürkészve,
Magam vagyok, s múltamra gondolok,
Agyamból csengnek parányi dallamok.