Remény
Lassan megtelnek életem lapjai,
ölelő emlékek múltam rabjai,
szúrágta percek a tűnő időben,
vállukon csak hitehagyott remények
szállnak fakó-kék égre, és zenélnek
valami édes-bús, fájó dallamot.
Félhomályban elmerengve
tollat veszek a kezembe.
Képzeletem szárnyalását
szürke magányba temetve.
Mondd, milyen vagyok? Úgy dereng,
hogy lelkem egy elárvult bűntudat?
Ne légy feszült! Csak engedd, hogy
én mutassak utat!
Itt születtem én is a fényes Hold alatt,
ugyanúgy nekem is vörösen tündököl
égen az alkonyat.
A Föld nemcsak nekem tartogat sok csodát,
s ha óvni is tudnánk, a szelíd természet
nem gyűrné homlokát.
Lelódítod, mi a szívedben van,
S játszadozol a hazug szavakkal,
Miközben az életed csak elvan,
És összefogsz a tudattalannal.
Égboltot takaró fák között húzódva,
Hol köves, hol füves, hol csak a föld maga,
Vezet át egy mesén az erdőlélek,
Virágokat, bokrokat érintve meg az ének,
Szól halványan, körülölel,
Ha hagyod, kézen fogva visz el.
Éltető szeretet: bárkitől is kapjam,
betegséget gyógyít, biztat, hogy elhagyjam.
Gyere, május, simogasd meg szívemet,
Tavasz melegét csókolgasd arcomra,
Felejtsem el azt, kit elveszítettem,
Olvaszd fel bennem a téli fagyokat.
Ez a nap is elérkezett,
a múlt perc volt csupán,
eljött hát a búcsú,
s most állok tétován, sután.
Hunyd le most a szemed,
és nézz messze, távol,
lankás dombok fölött
halvány fény világol.
Miért várjuk, jobb, más lesz majd egyszer?
Miért hisszük, reméljük, majd egyszer?
Megdermedt a toll remegő kezemben,
furcsa gondolatok kavarognak fejemben.
Írnék, de megbénít egy ismeretlen erő,
néha fontos, máskor nem számít a jövő.
Ma még fontosabb, hogy égjen a remény lángja
Ebben az elkeseredett világban.
Békésen csörgedez
Csendes hajnalon,
Tükrével álcázva
Siet nagyon.
Vándor pihen a fák alatt,
Ott sző ábrándos álmokat,
Néha felnéz az égre,
Látja már, hol lesz a vége.