Remény
Halk neszezés idáig el is hallik,
Közeledő gyertyafény körben nyaklik...
Halk neszezés idáig el is hallik.
Felhők között száll ő csilingelő szánon,
hatalmas zsákjából csomagok potyognak.
Hozzád is eljut majd, ha elnyom az álom,
kéménybe kis manók ajándékot dobnak.
Nehéz napok voltak május végén.
Szívműtét előtt álltál, az élet-halál mezsgyéjén.
Cirka negyven nap telt el azóta,
Életem rövid, mégis oly hosszú hányada.
Te minderről semmit se tudtál,
Hiszen a nyugtatók által mélyen aludtál.
Várd a csodákat,
hozza az élet:
advent-imákat,
benne feléled,
tisztul az ember,
hordja az álmot,
nagy kegyelemmel
látva világot!
Ködben, esőben a város,
régi mesék dideregnek,
múlik a bűn, ami káros,
jég belefagy, repedezget,
őszi világot a távol
újra teremti a téllel,
álmot idézhet a mából,
s hullnak a kincsei széjjel!
Advent első vasárnapja,
Hajtsad fejed
Alázattal bűnbánatra,
Tisztul lelked.
Ránk köszönt az advent, de nem a szokványos,
feszültséggel teli a falu, a város,
forr az egész világ, háború dúl - rémes,
esztelen hatalom békülni nem képes.
Advent első vasárnapján
pislognak a fények,
mosolyogva lépegetnek
gyermekek és vének.
Ha egyszer elmegyek, keress a szívedben,
Hisz a levegő is ott van mindenhol, mindenben!
Aranysárgán ring a búzakalász,
fejét már a föld felé hajtja,
lassan közeledik az aratás,
acélos lett a búza magja.
Őszi leveleket fúj a szél,
s mégis megdörren az ég.
Engem ez felemészt,
mert nem tudom, mi történhet még.
Halló, emberek, nézzetek körbe!
Együtt vonul tanár és diák.
Az utcákon hömpölyög a tömeg.
Mi történt, fejre állt a világ?
Kicsi vagyok és fát növesztek,
jó szívvel gyökeret eresztek,
megerősítem törzsemet,
ágaim büszkén nőjenek!
Hol a reménytelenség volt már,
Megjelenik egy kis reménysugár,
Nem tűnik soha el végleg ám,
Felcsillan minden nehéz nap után.
Fájdalmak, bánatok, változhatatlan veszteségek,
melyeket, mióta eszem tudom, annak érzek.
Érdekességek, örömök, időm előtti tények.
Régen élt és már elfeledett emberi lények.