Remény
Adott az élet valamit
valamiért, valamit (mit?),
mézédeset, túl keveset.
Nem hiszem! Csak ennyi lehet?
Egyszer az életedben eljön az a pont,
Amikor eljön az a bizonyos pont,
Hogy eljött a szóban forgó pont,
És pont akkor fog ez a pont eljönni,
Amikor pont nem számítasz erre a pontra.
Hajnalra fordult az idő, az ég pirkadt,
komor lelkemben érted a vágy hirtelen virradt.
Szívem egyre jobban, vadabbul dübörgött,
hisz jómagam a fészekben egyedül ücsörgött.
covid-19
Remény szikrájával, félelem
parazsával,
földi imák hangzatával
csak
remélni tudom, hogy lesz
feltámadás harmadnapon!
Egy elveszett tekintet
keres a távolban,
egy magányos szív kiált
érted halkan.
Írom a versemet...
Lám, milyen érdekes!
Benne az olvasó csak megnyugvást keres.
Mintha magok közül
csak úgy válogatna,
mintha rá az egész nem is igen hatna.
Nem tudom, ki lettél,
Régen itt voltál, most eltűntél,
Fáj, nem is tudod, hogyan fáj,
Ez a folytonos, értelmetlen viszály.
Ki tudja, miért
kaptuk a vírust, s mikor
lesz végre vége.
Lett mindennapi rigmus,
Karanténban a világ.
Itt a koronavírus!
Lezárták Itáliát.
Szeretem a felkelő Napot, ha fénye harmatcseppen ragyog,
Ha ablakomon beszüremlenek hangok, kedves madárdalok.
Forró érintésed érzem testemen,
tüzet gyújtasz megfáradt lelkemben.
Vágyamat éleszted, ahogy simogatsz,
csókjaiddal halmozod arcomat.
Fáradt bennem a szerelmes,
De az élet talán lesz oly kegyes,
Adhat valakit, kivel szabadon élek,
Akarok még érezni, de mégis félek,
A szellemnek lenne csak ez méreg.
Csak ne pánikolj!
Ez is egy vírus,
Józan ésszel gondolkodj!
Volt ilyen sokszor.
A téboly megkoronázta a vírust,
s mint király, rendelkezik rajtunk,
Pánik rohan végig s boltokat űrit,
Fel a maszkot s fertőtleníts!
A szegények meghalnak,
A gazdagok nem élnek...
Örökké élhetünk,
Ha nem csinálunk őrültséget!