Remény
Tudod, mi a szépség?
A természet csodája.
És mi a csoda?
Életed örök álma.
...mindig bízni kell,
ott mocorog az élni akarás,
hiába mondod:
"elég volt, nincs, miért tegyem",
valahogy mégis elindulsz tovább!
Gyönyörű ez a testet öltött csend,
hol cikázó gondolat nem zajong,
ám elmémbe ha szorongás szökken,
a sötétség leégett gyertyacsonk.
Csend ül a szívemen, mosolyom végtelen,
benne a vágyam, és benne a szerelem.
Örökkön keresem, mi egykor elveszett,
emésztnek lángok, és emészt a szeretet.
Mikor ott jártam, azon a közeli réten,
mezei virágok virultak kacagva,
fehérbe borult a föld, menyegzőre készült,
párját hívogatta a tavasz madara.
A mesét a két dobozról ismered-e?
A feketét nyisd ki, ha szíved sajog a fájdalomtól,
A fehéret, ha szíved, lelked repes a boldogságtól.
Némán az üres lakásban,
tekintetem a plafonon.
Nem alszom túl nagy ágyamban,
fény szűrődik ablakomon.
Erdő ölén elfeledett, porlepte kis kunyhó állt,
ablakában hajdan pompás muskátli kókadozott,
rozsdás, kavargó avarral telt meg néma tornáca,
borús tekintettel kósza vándorra vágyakozott.
Éber álomban
Mostanában bennragad a szó,
Szólnák, de nincs mondanivaló,
Csak kaotikus hangfoszlányok,
Ki értené a balgaságot...
Álmot karcol az éjszakába
a kóborló, terhes gondolat,
álmodná is fűbe-fába...
Mindjárt vége, ember!
Ködös lett az idő mára,
Vihar ült a láthatárra,
Eltűnt a Nap a horizonton,
Sikoly hallatszódik a fronton.
Bezárva a négy fal közé,
rám néz egy kis üveg rozé.
Gondolataim most némák,
mindenhol elhervadt rózsák.
Bár már rég elmúlt, mégis él
az, hogy ő valamiért fél.
Mitől, kérdezem magamtól,
de választ nem ad magától.
A halál csak a kezdet
Döbbent arccal, mosolytalanul,
pilláinkon könnycsepp
gurul
...te buta, buta lány
Mi a remény? Vágy és álom.
Úgy is indul, lepkeszárnyon.
Szellőrózsa szirmára száll,
Pillesúlyát bírja a szár.
Virágillat lengi körül,
Boldog jövőt nézve örül.