Remény
Zuhanok -
Szárnyalok -
Mindezt; a bizalom - és remény árnyéka alatt -...
Szeretnék játszani,
angyalnak látszani,
jót tenni, jót adni,
CSAK SZÉPRE GONDOLNI
még szeretnék nagyon!
Erdő mélyén virágzik
e aprócska kis tünemény,
kit az erdő fái se értenek,
mit keres itt,
hisz neki itt nem jut se víz, se fény.
Tudta a tél, hogy újulás érkezik,
langgyá búsul a hideg roppanás,
tavasztündér nevetve vétkezik,
tél arcán könnycsepp az olvadás
egészen, mert másképp nem lehet,
teljes lényemmel vagyok, ki szeret,
éjen át s napon át, át- meg átölellek,
odakinn levelek remegnek
Az álmomban e völgynek nincs határa.
Karját tárva dombnak feszül a pára,
és csendben aranyló ezer napsugár
szórja szét tündöklő fényét a tájra.
Csak egy csillag volt...
Egy a több ezer közül!
Valaki számára egyetlen
fény túl az égen... Néha figyelték őt.
Értelmét veszti körülöttem a lakás,
nála-nélkül ez az egész csak áltatás,
lebomlanak vöröslő tetőcserepek,
súly alatt hajlanak ezüstös ereszek.
Falról zuhanó vakolat alatt állok,
éles szélű, bőrömet mardosó átok.
Remény, remény! Te nagy bűvész,
csak állsz az élet színpadán,
hol ember gondja ködbe vész,
s biztatod azt, ki rád talál.
Olykor sötét
és borús,
a remény nem lakja.
Olykor a szív csak
megszokásból dobban.
Felejtsd el a rossz éveket, az összegyűrt tegnapot,
felcsendülő dallamokból a jövőt kell hallanod.
Fura egy világban élünk
Kezünket szalag köti máshoz
Mégis van hogy elengedjük
Vajon még felvehetem? Hányszor?
A magányról
Néha jó,
Mint vágyhajó,
Álomszárnyán szárnyaló.
Zápor suhogott
Az irtáson át
Röpke gyors
Pillanat
Átvarázsolta
Világomat
Csillog az ezüst...
Romantikus mesében...
Este ültünk a hűs ligetben,
Azúr-selyemfény... rajtunk leple.
Fák, bokrok meséltek,
Vágyak égig értek...
Hiányérzet mélyen lelkemben.