Pokol
Sárgult, rozsdás falevelek
ősszel, ha lehullnak a földre,
messze hordja az őszi szél
lassan, elvesznek a ködbe.
Bánatomat kendőbe kötöttem,
ne ragyogjon szégyenként fölöttem.
Felvittem egy nagy hegy tetejére,
ledobtam a szakadék mélyére.
Hideg a tél, sikolt a szél,
Vastag hó lepi a tájat,
Csillagtalan, felhős az éj,
Örömtelenek a házak.
Fény játszik életet végtelen szemedben,
ilyen mértékkel... már régen nem szerettem.
Tükörországodban megtörik a csóva,
és érlelődik egy világkatasztrófa,
mely repedezve robbantja fel az eget,
húsunkkal borítva be a csatateret.
Fehér varjú fekete hússal,
aranykaput nyitó kulccsal.
Vakító, fényes, varázslatos,
gyönyörködtető, katartikus.
mennyekbe pokolba
gyengéden mostoha
ámítás szerelem
kegyetlen kegyelem
akárhol alkalom
soha több akarom
szétfoszló remények
jönne már elkésett...
Még az éj sötétjében vegetál a hajnal,
de már napfénycsíkok árnya vetül,
kelt tésztaként keni magát vajjal
a Nap, és sülve-főve fölénk kerül
Viharban megbújó csend vagyok,
a szünet, ami egyensúlyt teremt,
a káoszban rejlő, ősi egységesség,
az oszthatatlan féktelenség.
Mi fényt hoz belőlem elő a pokol,
Minden fájdalom, szenvedés és harag?
Mit emberektől kapok, érzem,
Ám az életem a szeretetből fakad.
Gyönyörből görccsé lett ártatlan életük,
Földre szórt gonosznak behódolt a szívük.
Varga Istvánné Kelemen Erzsébet
Atyám, most hozzád jöttem,
templomomba szépen felöltöztem.
Letérdelek, imára kulcsolom kezem,
hálát adok, megköszönöm életem.
Teste nyugszik a földben,
de a lelke a női öltözőkben.
Kihasználja, hogy nem látják,
ez számára az igazi Mennyország.
Két irány van a világban,
ebből csak az egyik Isten,
ha eltévedsz a vitában,
legyen, aki jóra intsen.
A Pokolból magvak hullottak,
ragyogó bánatfa nőtt belőle magasan,
leszakítottam egy édes almát,
bánattá haltam azonnal magasztosan.