Pokol
veszett-viharos a mi szerelmünk
mint az adytól kapott héja-nász -
lásd "egymás husába beletépünk" -
s ez hol felmagasztal hol megaláz
Hívő ember nem pokolba,
hanem mennybe kerül,
mert a pokol idelent van,
nem pedig ott felül.
... eltűnik a Nap a hegyek mögött, vörös felhőkkel játszik a szél,
a kerti fák reszkető ágain néhány magányos levél zenél,
csendes dallam, de tisztán hallom a közelgő tél mélabús énekét ...
Én azt mondom, tavasz,
rügybontó élet,
Te várod a halált,
lombhulló véget.
Boldogság madara
elszállt, mint az álom,
reszkető két kezem
az ég felé tárom.
Sziszifuszi munkával végül épségben
álcázva, egy ravasz kis kígyó képében
az ördög becsalt minket pont ott a tőrbe...
Minden halott, amit régen szerettem
Elviselhetetlen nyomás,
Lelki fájdalom, szánalom.
Hazugok az emberek,
Fáj nagyon, fáj nagyon...
Közeleg Karácsony,
nem lesz hófehér,
míg ember a világon
félelemben él!
Sárgult, rozsdás falevelek
ősszel, ha lehullnak a földre,
messze hordja az őszi szél
lassan, elvesznek a ködbe.
Bánatomat kendőbe kötöttem,
ne ragyogjon szégyenként fölöttem.
Felvittem egy nagy hegy tetejére,
ledobtam a szakadék mélyére.
Hideg a tél, sikolt a szél,
Vastag hó lepi a tájat,
Csillagtalan, felhős az éj,
Örömtelenek a házak.
Fény játszik életet végtelen szemedben,
ilyen mértékkel... már régen nem szerettem.
Tükörországodban megtörik a csóva,
és érlelődik egy világkatasztrófa,
mely repedezve robbantja fel az eget,
húsunkkal borítva be a csatateret.
Sóvár lázban ég a testem,
édes kíntól menthetetlen.
Vágyódás űz, hozzád láncol,
Szemtakaróm ködös fátyol.
Fehér varjú fekete hússal,
aranykaput nyitó kulccsal.
Vakító, fényes, varázslatos,
gyönyörködtető, katartikus.