Pokol
Fehér varjú fekete hússal,
aranykaput nyitó kulccsal.
Vakító, fényes, varázslatos,
gyönyörködtető, katartikus.
mennyekbe pokolba
gyengéden mostoha
ámítás szerelem
kegyetlen kegyelem
akárhol alkalom
soha több akarom
szétfoszló remények
jönne már elkésett...
Még az éj sötétjében vegetál a hajnal,
de már napfénycsíkok árnya vetül,
kelt tésztaként keni magát vajjal
a Nap, és sülve-főve fölénk kerül
Viharban megbújó csend vagyok,
a szünet, ami egyensúlyt teremt,
a káoszban rejlő, ősi egységesség,
az oszthatatlan féktelenség.
Mi fényt hoz belőlem elő a pokol,
Minden fájdalom, szenvedés és harag?
Mit emberektől kapok, érzem,
Ám az életem a szeretetből fakad.
Gyönyörből görccsé lett ártatlan életük,
Földre szórt gonosznak behódolt a szívük.
Varga Istvánné Kelemen Erzsébet
Atyám, most hozzád jöttem,
templomomba szépen felöltöztem.
Letérdelek, imára kulcsolom kezem,
hálát adok, megköszönöm életem.
Teste nyugszik a földben,
de a lelke a női öltözőkben.
Kihasználja, hogy nem látják,
ez számára az igazi Mennyország.
Két irány van a világban,
ebből csak az egyik Isten,
ha eltévedsz a vitában,
legyen, aki jóra intsen.
A Pokolból magvak hullottak,
ragyogó bánatfa nőtt belőle magasan,
leszakítottam egy édes almát,
bánattá haltam azonnal magasztosan.
Kaszinó nyílt a pokolban,
kongatta egy nagy harang,
repültek a bűnös lelkek
az ördöghöz le - haza.
Ha visszanéztek az elmúlt ötven évre,
szíveteket beragyogja most a béke.
Van, aki nagyon megkésve, vagy tán soha
nem talál rá erre a boldogság útra.
Már hatvankilenc nyarat megéltem,
élet útvesztőin néha féltem.
A teleket én már nem számolom,
futkos a hideg tőle a hátamon.
Lehet, hogy utolsó napjainkat éljük?
Lehet, hogy ezek már a végidők?
Lehet, hogy jogos, hogyha félünk?
Hiszen, miket látunk, rémítők.