Pokol
mennyekbe pokolba
gyengéden mostoha
ámítás szerelem
kegyetlen kegyelem
akárhol alkalom
soha több akarom
szétfoszló remények
jönne már elkésett...
Még az éj sötétjében vegetál a hajnal,
de már napfénycsíkok árnya vetül,
kelt tésztaként keni magát vajjal
a Nap, és sülve-főve fölénk kerül
Viharban megbújó csend vagyok,
a szünet, ami egyensúlyt teremt,
a káoszban rejlő, ősi egységesség,
az oszthatatlan féktelenség.
Mi fényt hoz belőlem elő a pokol,
Minden fájdalom, szenvedés és harag?
Mit emberektől kapok, érzem,
Ám az életem a szeretetből fakad.
Gyönyörből görccsé lett ártatlan életük,
Földre szórt gonosznak behódolt a szívük.
Varga Istvánné Kelemen Erzsébet
Atyám, most hozzád jöttem,
templomomba szépen felöltöztem.
Letérdelek, imára kulcsolom kezem,
hálát adok, megköszönöm életem.
Teste nyugszik a földben,
de a lelke a női öltözőkben.
Kihasználja, hogy nem látják,
ez számára az igazi Mennyország.
Két irány van a világban,
ebből csak az egyik Isten,
ha eltévedsz a vitában,
legyen, aki jóra intsen.
A Pokolból magvak hullottak,
ragyogó bánatfa nőtt belőle magasan,
leszakítottam egy édes almát,
bánattá haltam azonnal magasztosan.
Kaszinó nyílt a pokolban,
kongatta egy nagy harang,
repültek a bűnös lelkek
az ördöghöz le - haza.
Ha visszanéztek az elmúlt ötven évre,
szíveteket beragyogja most a béke.
Van, aki nagyon megkésve, vagy tán soha
nem talál rá erre a boldogság útra.
Már hatvankilenc nyarat megéltem,
élet útvesztőin néha féltem.
A teleket én már nem számolom,
futkos a hideg tőle a hátamon.
Lehet, hogy utolsó napjainkat éljük?
Lehet, hogy ezek már a végidők?
Lehet, hogy jogos, hogyha félünk?
Hiszen, miket látunk, rémítők.
Mikor árnyék borul fejemre,
Fényed gyógyír beteg lelkemre.
Mikor könnyeim csordulnak egy álmatlan hajnalon,
Tenyered csitítón végigsimít arcomon.
A kövekkel csacsogó hullámok zaja,
part menti fák titkokat suttogó hangja,
vágyakról mesél, sejtelmes gyönyört ígér.