Pillanat varázsa
Nyugalom csendje járja át a lelkem,
pedig sokszor a bánatom dúlt benne,
mint a villámok viharos éjeken,
a felkorbácsolt, gyűrűző tengeren.
Ritkuló lomb közt villanó,
szép-őszi, óarany sugár,
utazom, s te hűen követsz,
ötvenöt hosszú éve már.
Ködös múltam visszahoztam,
A jövőt már elátkoztam.
Amíg élek, hát remélek,
Akkor is, ha nagyon félek.
Tudatodban becsukódnak sorra az ablakok,
észrevétlen, s te már fel sem fogod,
hogy elmédre iszamos, sűrű éj borul.
Csak lázas képeidbe kapaszkodsz konokul.
Felkelő nap ragyog az égen,
melengető sugarát érzem.
Pici szellő lágy érintése,
suttogó hangod emlékképe.
Egymásra néztünk néhány pillanatra,
e pillanat a végtelennek szólt.
Ahogy reám tévedt szemednek sugara
tenger mélységével égnek kékje volt.
Mikor az ég a Földdel összeér,
A napsugár a vízcseppel táncra kél...
Az elsuhanó tájat figyeltem,
S jött a pillanatnyi csoda.
A felhők hasadékain átlibbent,
A lebukóban lévő nap sugara.
Ne siess, idő, állítsd meg a percet,
itt várnék még - hol álmaim teremnek,
és szívemben még a gyönyör bizserget,
hol az érzelmek, vágyak követelnek.