Otthon
Van egy ház, amiben élek,
Sosem lakták gonosz rémek.
Régen Te is itt éltél velem,
Te voltál mindig mindenem!
Addig örülj, míg lelke van a háznak,
Míg féltő szavakkal rád vigyáznak.
Vigasztalnak, ha szívedben megterem a bánat,
Ha fejed fölött éppen rossz napok járnak.
Itthon a szív
Édes hazám egy van, ez a szemernyi hely.
Próbálok megkapaszkodni egy hangban.
Szól hozzám puhán, édesen és halkan.
Csengenek benne a reggeli edények,
benne bong egy szerethetőbb élet,
és illata is van: mindig más, de mindig
telített gondoskodás. Szertefut a híg
Délutáni napfény
öleli a házat,
Édesanyám arcán
ráncot vet a bánat.
Az álmok, vágyak tovaszállnak,
Emléket hagynak a pusztuló világnak.
Miért válik ismét minden köddé?
- Mert, mi emberi, nem lehet örökké!
Miért van, hogy az óhaza
mágnesként vonz, csábít haza,
ha elfújt a sorsod szele,
mint porszemet, tőle messze.
Mikor kiürült a fészkünk,
igaz, kevesebb lett gondunk.
Eddig csak Őértük éltünk,
most házzá vált otthonunk.
Emlékszem. Nem felejtem soha, hogy neked
bátran elmondhattam, ha öröm ért, és sikerem
a tiéd is volt, észrevetted, ha fiatalságom nyúzott,
bántott, vagy nem értettem magam sem, olykor
csak ültünk a kisszéken a konyhában, és te sosem
otthonkában, hanem mindig szépen - nyáron
könnyű ruhácska, télen mellény és melegítő.
Jöttél és átöleltél,
ősz hajadban a dér
mondott meséket
otthonról, vigaszról...
Táncot jár a karnison lévő függöny,
régen rárakott fa pattogó hangja hagyja el a kályhát,
vad kapirgálás hallatszik a padláson, s csapdossa
a feljáró ajtaját a szélnek vándora.
Ritka, ha van, aki otthonra talál,
Hol feszültség agyat nem kalapál,
Megpihenhet már a megfáradt lélek.
Nem ide születtem,
bár nekem otthonom e táj.
Itt nőttem fel én
eme szép Zalai dombságnál.
Udvarban egy nagy utazó,
Újra meg újra eldobható,
Rendítlenül járja útját,
Miközben leír egy karikát.
Újév hajnalán
Hangosan fénylett az égbolt,
a tűzijáték is szép volt, de
ijesztő, durranó hangok
gyötörtek, s széllel égnek
eredtek, rémült, bundát viselő,
gazdát szerető, parányi
állati lények!