Ösztön
Testes alkonyatban nyúlnak el az árnyak,
kacskaringó csendjük fut kis szobám falán -
ablakomra festve - jégvirágos vágyat
maszatol az éjjel, míg újra rám talál...
Szabad vagyok,
egyszerűen szabad - kis
moha az északi oldalon,
kevéssel beérem:
napfény meg harmat,
lombsátor árnya -
százéves oltalom...
Csend mögé bújva zavaros ködben
Gázoló gondolatom szép lassan
Méregfogú kígyóként az ölben,
Megfontoltan vár a hangulatban -
Éjféltájt az óra,
s farkasunk aligha
tért még nyugovóra;
a teliholdat némán üvölti.
Költészet? - Igen, az -
neked üres szavak,
nekem édes vigasz.
"Én megtehetném és mégsem teszem,
csak tervezem, csak épphogy fölvetem,
játszom magammal, ennyi az egész,
siratni való inkább, mint merész."...
Úgy születtünk, mint a szükség.
Sejtek törvénye, vagy talán az ég.
Nem kértük, mégis itt vagyunk.
Tanuljuk. Felfedezzük.
Megharapni, lerágni a tápláló
kéz mindegyik ujjáról a selymes bőrt!
Ösztöneimen magam sem állok őrt,
kárhozott az ilyen próbálkozó.
Bivalyok birkóznak birkák böjtjén.
Gyászuk gyámja gyémántos gyertyaláng,
kiszáradt könny-folyók könyörgése,
izzasztó igában izzó izom.
Felnézek. Önmagam keresem hegyek ormán.
Még én sem tudom, mi vonz - búvó patak nyomán
jár képzeletem. Hiszem, ott vagyok valahol,
hol az égbe nyúlt csúcson ezüstös felhő dacol
a kérlelhetetlen széllel. Ösztönöm rabjaként
vágyom a magasba, repülni, csenni a napfényt;