Őszidő
Büszke fák, fenyők és tuják
Lombjaikat nem hullajtják.
Minden zord időjárásnak
Ellenállnak s télre várnak.
Kószáltunk az őszi, erdei ösvényen
Szerelemről... történetem
(Anaforás)
Igen, elmentünk kószálni az őszi ösvényre, jártunk tisztásról tisztásra,
Igen, mindig mentünk a következő ösvényre, jártunk irtásról irtásra...
Igen, elmentünk kószálni az őszi ösvényre, jártunk tisztásról tisztásra.
(Anaforás, 3 soros-zártükrös)
Ül a felhők szélén, és a lábait lóbálja az eső!
Ül, de mi nem haragszunk rá, neki saját dolga az első...
Ül a felhők szélén, és a lábait lóbálja az eső!
*
Didereg a nagyvilág,
hidegek a szívek,
a kapcsolatok kihűltek.
Egyenként mint fáim levelei
Elhagyott minden hitem
De vannak még csillagok
Fejem felett a sötét égen
Vigaszként fénylenek
Csillogón fehéren
Az egyik halvány vörösben izzik
Ránézek s lelkem már nem fázik...
Őszi a táj már,
rőt-vörös színeket ont.
Fénye a napnak
sápadtan bolyong.
Kopár padokon visszhangzik
ifjú nyárnak dalai,
őszi szellőtől remeg
üres madárfészek falai.
Pihenő vízcsepp
Hulló levélen szánkáz.
Levél már nem zöld.
Hűs szelek járnak,
Grasszálnak.
Fáról-fára ugrálnak!
Pocsolyába fullad a nyár,
ki tudja, merről fúj a szél...
Foszladozó nyáridőben
szél söpörte fák tövében
lapul az ősz hegedűse,
zöldül még a rétnek füve.
Rozsdafoltos leveleken
kristálypárás a lehelet,
lombot színez égi festő,
bíbort csillant őszi erdő.
Nyár-rabjaira zárják a cellát,
göröngyön ülnek, merre a szem lát,
harmatot sírnak, parazsat köpnek...
Citrom-hajú nyár elillant,
bronzos fürtöt visz a szél,
gesztenye szemével pillant,
zizzen, reccsen - így regél
Őszasszonyunk lépte csosszan,
galagonya-piros ajka,
rőzse-ujja reccsen, roppan,
megérett a szőlő, alma