Őszidő
Nyár-rabjaira zárják a cellát,
göröngyön ülnek, merre a szem lát,
harmatot sírnak, parazsat köpnek...
Citrom-hajú nyár elillant,
bronzos fürtöt visz a szél,
gesztenye szemével pillant,
zizzen, reccsen - így regél
Őszasszonyunk lépte csosszan,
galagonya-piros ajka,
rőzse-ujja reccsen, roppan,
megérett a szőlő, alma
Fürtök lógnak vesszőn, ágon,
muskotállyá ért a nyáron,
szél üstökén avarcsákó,
óbor-színű kecskerágó
Október
Sárkány-leheletű nyárnak most már vége,
napnak palástjáról aranyrojtok hullnak,
rozsdás kosztümjében ősznek ékessége,
izzó csipkebogyót fognak rőzseujjak
Szeptember
Vézna ujjaival beletúr hajába,
elfásult derékkal meghajol szerényen,
csacsogás, nyár-csevej nem vág már szavába -
fűszeres éjszakák varázsa szemében
Galagonyák bíbortüzén izzik az ősz,
berkenyésbe riad, szökken egy szelíd őz,
ökörnyálon múló idő fut a széllel,
dió koppan, áldott napfény szőlőt érlel.
Kecsesen perdül - szép táncát lejtve,
Egyedül maradt - tán kirekesztve.
Ütemre perdül a szél dalára,
Remegő, kopasz fák bánatára.
Enyhülő napnak hűlő vörösét
vadlibarajok tépdelik szét.
Délnek tartanak búcsújuk néma,
tollak hullanak, sír a róna.
Széles kövesút vezet a temetőkertbe,
két oldalt sárguló fák jelzik: itt az ősz,
az elmúlás fájdalmasan elszenderül,
s a bánat sokakban elidőz.
Hűvös, őszi szellő járja át a várost. Sápadt
falevelek hullnak a repedt betonra. Fáradt
sóhaj kering az ébredező utcákon:
a hétköznap reggel, akár egy nyűtt vászon,
az emberi arcok sokasága. Sótlan íz:
szürke ég és langyos víz.
Elmúlt a nyár, jön a hűvös szél, suttog.
Jön a hüvös szél, suttogva mesél.
Fekete tollruhás
varjaknak serege
károgva rikácsol
tarlónak széliben.
Kinyílt az ősz szelencéje,
ez az ürge szerencséje!
Lesz télire kukorica,
kezdődik a logisztika.