őszi dal
Ne hagyd, hogy bús magány
sodorjon mint az ár,
mely pusztít mint a sár,
és mindig visszafáj...
Színüket vesztik
zöld levelek,
érzik a hűvöst,
és a telet.
Tűnik a hőség,
múlik a nyár,
őszi e szépség,
színes a táj;
pár falevéllel
játszik a szél,
felleget fércel,
s útjára kél.
Van úgy, hogy temetőnek tetszik a jövő,
Onnan lakó, feltámadáskor... ha kijő?!
Pap is ezt mondja a celebráláskor,
Bár ő hisz, hogy így lesz feltámadáskor.
Szemerkélő,
komor eső
hírhozója
fordította
hangulatom
zokogósra,
domboldalon
ül monoton...
Megnyugvást keresek hangod selymében,
Míg arcod kontúrját simítja kezem,
Gyógyírt keresek mosolyod kelyhében,
Pillantásod szemem sarkából lesem.
Mint ősszel hűtlen fa levelit,
Úgy hullajtsd múltad szerelmeit.
Minden sejtem érted haragszik,
Minden világ sejtedben alszik.
Hiányoddal köszönt be
az idei ősz is,
nélküled járom
a száraz avart.
Lelkemben születő őszi dalok
hullanak papírra most előttem.
Bennem most sok érzés kavarog.
Vagyok még, de már-már elmenőben.
Egy őszi dal ma halkan jött felém... -
...és régi álmok futottak elém;
mint kis gyermekek, rúgták az avart,
s hogy csimpaszkodnak rám, az sem zavart.
Lélekhúrokon pendül egy hűvös őszi dallam,
ezer szín aranyszőnyeg zörren magányos dalban.