Nőnap
Nőnap a földön s mennyben
Halványzöldes, arannyal szegett,
koszorúba font képpel, közepén
őszinte részvéttel.
Így jött a lap, nénikém küldte...
Ezt a napot annyira vártam,
hogy nők napján virággal álljak ajtód előtt.
Feketére aszott a magány,
mire eljött az óra.
Utoljára voltam ász, vagány -
készül lelkem a jóra.
Lucsok lepi a tavaszt váró tájat,
Néhol kukucskál egy-egy őszi levél,
Az évszakok közti szokott rend várat,
Ám a madárdal kikeletről mesél.
Egy APEVA-csokor nőnapra
Óh,
Te nő,
vagy élet,
vagy szerelem,
s néha vagy halál
Kivánság...
Nem kérek én drága ajándékot,
Szépséges, hatalmas virágcsokrot.
Nő a nap, minden reggel hosszabb,
tán az idő sem lesz már rosszabb.
"Fényesül a görcse", röhög rám,
de jövőre zabálja kályhám.
Asszonyok, rejtélyes, csodás lények!
Kit egykor elrabolt a hétfejű!
Engem elmém köszöntésre késztet,
higgyétek el, ez nem oly` egyszerű!
A női lélek becses, finom hangszer,
bonyolultan és egyszerűen működik.
Megérteni, zablázni nem tudja a kényszer,
érzékeny szívén ezer rezdülés őrködik.
Nők... ti nők, ti fájva érző valóságok,
ti sírva engedő, hűtlen - hűséges szeretők,
ti mosollyal kérő, szótlan szenvedők,
ti kedves, bájos, érzelmes gondoskodók...
A hajnali felhők alatt mezők, rétek,
gyönyörködve nézik fentről az égkékek,
hiszen minden kertben, faágon, fűzöldben,
a női szépség az, mi szirommá rebben.
Szeresd csak Őt a sok-sok közül,
Egyetlent, ki hozzád megy nőül.
Nőnapra
Kedves Múzsám, csitt, most kérlek, ne beszélj,
szavam ne felejtsem, ne szólj, és ne mesélj,
egy eljövendő ünnepen forog, dúl az elmém.
Hétköznapok telnek, sorakoznak a napok, évek,
naptárunkban gyűrött lapok rakásra gyűlnek.
Türkizég alatt születtem egykor,
Utcánkra színes levelek hulltak -
Nefelejcs volt anno a gyerekkor,
Míg a birsek őszbe halványultak.