Naivitás
Gyere most, te drága, jó cimbora,
Elbandukolunk tova, oda, ahova
Együtt jártunk páran, te meg én
Hihetetlen fiatalságunk rejtekén.
Verset fon a kétely
Akkor még csak gyermek voltam,
Mikor nagyapámat láttam holtan,
Békés arccal koporsóban,
S bár már ajka szótlan,
Körülötte bánat izzott minden szóban.
Úgyis elmész, ha még hívlak -
nappalra éj nem borítja
szívem, hol a hold vakíthat -
elbújok az álmaimba.
Csak csillogó csonthalmaz,
mi díszeleg szíved helyén,
és bár nekem
már nem jut-ott hús,
de mégsem búsulok én.
Összemosódnak az évek már.
Egy hamis valóságot kreál
az elmém. Nem hiszem, amit mond,
hogy holnapra eltűnik a gond.
A csemeték el lettek ültetve,
de nem álltak készen az életre.
Mind egy szálig el lettek tüntetve,
ilyen véget írtak a részedre.
Megfogtam egy formás békát, hátha mázlim lehet,
Gondoltam, ő a hercegem, hisz oly szépen brekeg.
Legyek helyett csillagot fog - ezzel csalt a lépre,
Elhittem, hogy a kedvemért feltörtet az égbe.
A béke áldott s csodás dolog,
Mely mindig is szívünkben dobog.
S a remény zászlaja csak neki lobog,
Akkor is, ha az végleg elfogyott.
"Mindent szabad nékem, amit akarok.
Korlát nincs előttem, hisz szabad vagyok."
Naiv embereknek így szól jelszavuk.
Egész életükben így jár az agyuk.