Nagyszombat
Csend van, nem történik semmi sem,
a Messiás sírjában pihen,
az apostolok ajtók mögött félnek.
Mária arca könnytelen,
könnyei elapadtak pénteken.
Csönd és némaság...
A miértekre nincs válasz
és a kérdés is elenyészett.
Tavasz-feszültség zúg a fellegekben,
A csíra sarjad,
Lent a Föld ölében
Misztériumra készül már
A Mag;
S vihart kavar a hitetlen anyag.
Nagyszombat napján
néma, fájó csend kiált.
Jézus teste a sírban,
édesanyja sír, Mária.
Átmászott a Nap a kerítésen,
Hogy Nagyszombat hajnalán engem megítéljen.
Szétszórta sugarát, a fákon - minden ágon,
Befúrt a szívembe, hogy jobban belelásson.
Már láttam Őt sok éve - talán álmomban?
A látvány oly éles volt, mint a való,
mindig, újra s újra keresem,
s átélném valóságosan
azt a mindent átható,
itatósként magához hívó
végtelen szeretetet.
Csak ült mellettem, szemében ott
ragyogott a Szent Szellem.
S tudtam, frigyre lépett vele a
Szent Szerelem.
Hol van az Úr Nagyszombaton,
megtört teste sírban vagyon,
s az ő lelke tőlünk messze,
távozott a végtelenbe...?
Emlékszel, nagymami,
ott fent az egekben?
Unokáid alig győzték kivárni
a nagypénteki böjtölés után
a szombati örömünnepet!